Loren látogatása olyannyira felzaklatott, hogy napokig még enni sem volt kedvem. Csak bámultam a plafont több mint 3 napon keresztül és a szavain gondolkodtam. A képet, amit a szüleimről hozott a párnám alá tettem, és esténként annak a láványával aludtam el. A fiókomban lévő jegyzetfüzetet meglehetősen gyakran vettem elő, hogy leiírjam a lelkem mérgét. Kérdéseket, kulcsszavakat és idézeteket fogalmaztam mondatokká. Írtam a szüleim után megmaradt fájdalomról, amit 19 éven kresztül magamba folytottam, írtam a hiányról, amit éreztem legbelül. Leginkább Rose néni személyében. Leírtam a bűntudatot, amit a fiú halála keltett bennem, akit megöltem. Írtam Lorenről, a megvetéséről, a kamu barátságunkról, és a számomra sosem ismert szerelemről. Miután Loren elhagyta az intézetet, szavai vízhangként ugráltak a fejemben. Neki volt valakije, akit szeretett. Lehet, hogy rossz emberbe szeretett bele, de ez az érzés ilyen. A filmek, könyvek, sorozatok mind így mutatják be, én pedig mindig is ebből merítettem, ha szerelmi tanácsadást kellett véghezvinnem. Sosem saját tapasztalatból segítettem másoknak megoldani a kapcsolati ügyeiket. És talán nem is hiányzott. Viszont, amikor Loren helyzetébe belegondoltam, miközben erősen a plafon kémlelésébe meredtem a sötét szobámban, napokon keresztül, hirtelen megértettem a bánatát. Nekem sosem volt senki, akit tudatosan vesztettem volna el...Neki pedig volt. Méghozzá én vettem el azt a személyt tőle.
-Jobban vagy?-lépett be hozzám napokkal később Gabrielle, hogy tudakoljon egy kicsit az enyhén depressziós állapotomról. Ekkor elvettem a tekintetem a rongyosra kémlelt plafon irányából, és kissé fura fényben, inogó tekintettel, de hozzászoktattam a szemem a rég nem látott térhez, és megdörzsölve a szemem, néztem rá Gabyra, aki bezárta maga mögött az ajtót.
-Kicsattanok-tártam szét a karom, mire elmosolyodott. -Honnan tudtad meg, hogy visszahoztak a szobámba?
-Láttam-mondta.-Miket mondott pontosan az a ringyó?
-Semmit-legyintettem.
-Destiny...-kérlelt.-Nem bízol bennem még ennyi után sem? -ekkor rá néztem, és úgy döntöttem, igaza van. Nem a bizalmatlanság miatt akartam magamban tartani a dolgokat, hanem amiatt, hogy Gabrielle ne legyen érintett az én problémámban.
Válaszképpen elővettem a párnám alól a képet, amit Loren hozott, és szó nélkül átnyújtottam a barátnőmnek. Egy ideig nem nagyon tudott mit kezdeni a fotóval, ezért egy kis hallgatás után megtörtem a csendet, és mindent szóról-szóra elmagyaráztam. Gaby arcáról képtelenség volt bármit is leolvasni, olyan volt, mint aki próbálja emészteni a hallottakat. Hangom sokszor megremegett, itt-ott pedig el is csuklott. Ilyenkor bíztatóan megsimította a karom, vagy a kézfejem.
-Mekkora egy szemétláda, hogy pont a szüleiddel akar bosszút állni rajtad...-ingatta a fejét idegesen.
-Valahogy gondoltam, hogy nem jó szándékkal jött-tártam szét a karom tehetetlenül.-De ezt nem gondoltam...holott sejtettem, hogy van terve, már akkor, amikor beléptem az ajtón, és megláttam. Ki akarom verni az arcát a fejemből!-ráztam meg a fejem eszelősen, mire Gabrielle vállon ragadott.
-Elég! Csak meg akart félemlíteni. Már nincs a tarsolyában semmi.
-Lorennek?-nevettem el magam.-Ez még viccnek is rossz.
-Van terved?-kérdezte meg gyorsan.
-Nincs-feleltem.-Nem tudom, mit tehetnénk. Demetria is börtönben...
-Mi pedig itt rohadunk meg-fejezte be, mire mást nem tudtam tenni, csak sóhajtani egyet. Végülis nem állt messze az igazságtól. Kezdtem feladni az optimizmusom, és azzal együtt feladni a reményt is. Csak ekkor még nem tudtuk, alig pár nap múlva mi vár ránk. Valami, ami negatívként vagy pozitívként szivárog be az életünkbe.
2015. március 4.
A dátum, amikor talán az életem kezdett ténylegesen más irányt venni. Emlékszem, minden a szokásosan telt egészen este hatig. Szokásosan csendben ültem a szobámban, néztem ki az ablakon, benéztem néha Gabyhoz, a csodát vártam... Minden a hétköznapi volt.
-Kedves betegek, ápolók, nővérek, kollégák, itt dolgozók!-kocogtatta meg a mikrofont nyájas kedvességgel Gloria, ahogy az ebédlőben bejelenteni kívánt valamit. Minden étkező beteg rezzenéstelen arccal figyelte, sokan azt sem tudták még mindig, ki ő. Ennek ellenére én is így tettem, lehajtott fejjel, valahol, valami eldugott kis sarokban, ahol alig látszódtam, nagy figyelmet sugároztam magamból. Kíváncsi voltam, mivel állnak most elő.-Kórházunk nagyon figyel mindenkire...Különösen azokra, akik különleges bánásmódot igényelnek-pillantott felém, és tudtam, túl sokáig úgysem olvadtam volna be a tömegbe. Mert én egy szupertitkos, kiváltságos és legfőképp nagyon macerás fogoly voltam.-Ezért a mai napon előadást fog tartani, itt a Willardon, Robert Scott Jemsey, New York legkeresettebb és legsiekeresebb pszichiátere-jelentette be ünnepélyesen, mire valamennyi nővér és ápoló tapsot próbált szuggerálni a többi betegbe, akik nagy nehezen vették a lapot, és megtapsolták az igazgatót. Én csak továbbra is lazán lent hagytam a fejem, itt-ott egy figyelmes pillantást elvétettem, úgy tapsoltam. Vagy inkább csak dörzsöltem a tenyerem.
-Jobb lesz, ha nem gondolkodsz semmi hülyeségen-súgta oda nekem Angelia, nekem pedig a hideg is végigfutott a hátamon. Átgondoltam a dolgot, majd széles vigyorra húztam a szám, végül felnéztem, és odafordultam hozzá.
-Ha netalántán el is követnék, már úgysem találtok meg-vágtam a képébe, mire az arca egy piros paprikához kezdett hasonlítani, ami még ráadásul csíp is. Sajnálatára, mire visszaszólhatott volna, Gloria pisszentett neki egyet a távolból, hogy fejezze be, mert éppen beinvitálni készül a professzort.
-Nos-köszörülte meg ismét a torkát a diri.-Fogadják sok figyelemmel Robert Jemsey doktort-ki sem mondta a nevet, a pasas már bent termett az ebédlő nagy helységének közepén, és átvette a mikrofont Gloriától. Felnéztem, és megállapítottam, ezt a napot is végigunom majd.
-Szeretnék mindenkit megnyugtatni, nem vagyok kamu orvos-dörzsölte meg a kezeit a doki, majd egy nagy sóhajjal folytatta, miközben beállította a laptopján a prezentáláshoz szükséges programot.-Mindig is el akartam látogatni a Willardra. Ez egy nagy múlttal bíró intézmény, amely nem a legjobb bánásmódról volt híres - ekkor összenevettek a dirivel. Igen, a Willard valóban nem volt az 1800-1900-as években túlságosan családbarát. De vajon egy elmegyógyintézet mennyire lehet családbarát? -A képen láthatják a klinikát, ahol dolgozom-mutatta a kivetítőn keresztül. Fogalmam sem volt, mi ez az egész, mert az intézetben dolgozókon kívül nem volt senki olyan állapotban, hogy egy normál szavat felfogjon, nemhogy még egy kész projektációt. És ha a pasas valóban agytúrkász volt, miért nem tudta ezt?-folyamatosan ezen kattogott az agyam. A betegek a plafont nézték, vagy az ablakon bámultak ki. Nekem pedig nem volt kedvem figyelni a doki folyamatos értelmetlen pofázására. Gabrielle-t megkeresve a tömegben, azt láttam, ő is inkább játszik egy szalvéta darabkával, ahelyett, hogy figyelne. A tömegben felnézett, és megpillantott. Bíztatóan a szemébe néztem, mire csak fáradtan megrázta a fejét. Persze, csak óvatosan, mert még mindig csak titokban beszéltünk egymással.
Az orvos prezentációja végtelennek tűnt. Az unalmam már majdnem akkora volt, mint a szenvedésem. Sosem gondoltam volna, hogy ezen a helyen mág lesz időm csak úgy unatkozni. Elég hihetetlen dolog, de majdnem elaludtam, ahogy a fejem támasztva látványosan untam az életem.
-Pssz!-szólt rám Gloria, ahogy szinte észervétlenül odasurrant az én asztalomhoz.-Viselkedj már rendesen!-suttogta erősen, mire csak unottan rá meredtem.
-Maga pedig foglalkozzon a vendégével, ne azokkal, akik meg sem szólalnak!-mondtam normál hangon, mire többen odafordultak hozzánk.
-Maradj már csendben, te sátánfajzat-sziszegte mosolyogva, mert hát nem járathatta le magát, én pedig megelégeltem, és nemes egyszerűséggel felálltam, majd a kijárathoz igyekeztem, hogy elhagyhassam az ebédlőt. A halálnak volt kedve ott unatkozni és még a hárpia igazgató szidásait és rosszalló pillantásait elviselni...
-Grace Destiny Evans!-szólt utánam idegesen, de eszem ágában sem volt megfordulni. A teremnen hatalmas csend állt be, szegény doki sem tudta folytatni a projektet, így ő is értetlen pislogással reagálta le a történteket.-Azonnal állj meg! Nem megy innen senki sehova, ez a program mindenkire vonatkozik. Nem állhatsz fel csak úgy, amikor a kedved tartja. Nem otthon vagy, édes bogaram-mondta már gúnyosan, mire hátrafordultam.
-Akadályozza meg-tártam szét a karomat, mire visszavett a stílusából, és szigorúan megigazította a kosztümjét.-Tessék. Vigyen a sokkolóhoz, úgy mint máskor... Vagy a gumiszobába! -kértem, és tudtam, hogy ezzel nagyon betaláltam. Az orvos különös figyelemmel nézett ránk.-Vagy tegyen újra a magánzárkába, mrs. Gloria!-üvöltöttem.-TESSÉK! CSINÁLJA!-ordítottam torkom szakadtából. Angelia és Gloria lefagytak, án pedig megdörzsöltem a szemem.
-Vigyétek a szobájába, nyugalomra van szüksége-szólalt meg végül Gloria mentve a helyzetét, és a két ápolónak intett. Azonban a doki feltette a kezét, jelezve, hogy álljanak meg, és felém sétált. Homályosan láttam, de valamiért nem ijedtem meg tőle. Megállt előttem, és megfogta az állam, hogy a szemébe tudjak nézni. Negyven körüli lehetett, arcát sűrű borosta fedte, szemei barnák voltak, haja pedig koraősz.
-Nem viszik őt sehová-közölte az orvos, mire Gloria megrökönyödve hozzánk sietett.
-Na de...-kezdte, de a doki félbeszakította.
-Hadd fogalkozzak vele én-mondta, majd lassan a laptopjához vezetett, és leültetett az elé egy székre. Valószínűleg eleve kísérleti alanynak szánta azt a helyet az előadás során...és úgy látszott, én kaptam meg. Lassan rám nézett, az arcomat fürkészte. Gloria és csatlósa mivel nem tudtak mit tenni, ezért visszaültek a helyükre, és feszengve ugyan, de kíváncsiak voltak, mit hoz ki belőlem a doktor.-Hogy is hívnak... Grace Destiny?-kérdezte, miközben nyomkodott valamit a laptopján, én pedig bólintottam. -Pontosan mióta vagy itt?-tette fel a következő kérdést.
-Pontosan 1 éve-közöltem, mire bólintott, majd megnézte a szemem. Láttam, nagyon fürkészi.
-Grace Destiny, kérlek, gyere közelebb-invitált a laptopjába merülve, én pedig óvatosan odaléptem mellé.-Ezt figyeld-mutatott rá egy agy rajzra, fogalmam sem volt róla, mit akar azzal. Aztán amikor lejjebb hajoltam, hogy jobban megnézzem, a doki belesúgott a fülembe, még a hideg is kirázott:-Ma este hatkor a barátnőddel legyetek az inézet hátsó kijáratnál. Ma este szabadok lesztek-suttogta, én pedig elképedve rá néztem.
-Ki maga?-súgtam vissza.-Honnan tud maga erről? Mit akar?-kezdtem rémült kérdezősködésbe, mire a doki arca megenhyült, sőt...még mosolyt is ejtett.
-Demetria-mondta ki.-Ez a név ismerős?-kérdezte elmosolyodva.
-Mi?-döbbentem le.-Mi van vele?
-Kiengedték. Sok megbeszélnivalótok van, én csak a szökésben segítek-magyarázta még mindig némán, én pedig éreztem, a testembe visszaszáll az élet. Van esély! Van esély! Tudtam...Tudtam, hogy Dem nem hagy minket cserben!-gondoltam.
-De mindenképp legyetek óvatosak-figyelmeztetett a doktor, vagy akárki, mert nem voltam benne már biztos, hogy ki is az az ember.
-Rendben-mondtam, majd elhajoltam a laptop fényétől.-Köszönöm-mondtam már normál hangon, hogy visszazökkentsem a többi teremben lévőt, különösen Gloriáékat a valóságba.
-Destiny, nos...Remélem segített ez az egy perces terápia-mondta, én pedig elmosolyodtam.
-Nem is tudja, mennyit-közöltem, majd Angeliát láttam sétálni hozzám.
-Ideje lepihenned-mondta, majd megfogta a karom, és a szobámig vezetett. Ekkor az már nem érdekelt. Nem érdekelt, miért visznek a szobámba újra, csak az a gondolat járt az eszemben, hogy szabad leszek. Éreztem, hogy jó lesz.
Este 6 óra
Életemben nem vártam ennyire semmilyen időpontot. Természetesen az akció előtt mindent gondosan megbeszéltem Gabyval, aki vonakodva ugyan, de rábólintott a tervre, mert neki sem volt mindegy ez eaz egész. Ő is ugyanúgy szabad akart lenni. Így a rongyosra beszélt időpontban Gabyval kiosontunk a hátsó kijárathoz.
-Ez rohadt veszélyes-közölte a barátnőm, ahogy az egyik utcai lámpa megvilágításában futottunk a pince felé, ahonnan van egy titkos kivezető út, még annó Demetria mutatta sürgősség esetén. Hát, akkor nagyon is jól jött.
-Nyugi, mindjárt ott leszünk-nyugattam, bár én is rettentően féltem. Féltem, hogy megismétlődik az a sok szörnyű dolog, a kínzások...Benne volt a pakliban, hogy ismét elkapnak, s akkor biztosan keményebb bünetést kaptunk volna. Loren fülébe is eljutott volna az újabb próbálozás, és azon lett volna, hogy a könyörületet megfosszák tőlem. Mindent számításba vettem. Mindent. Mégis meg kellett tennünk, mert az életünket nem élhettük le pokolban. És én voltam az, aki megígérte Gabrielle-nek mindezt. Milyen ember lettem volna, ha csak szavak maradnak az ígéreteim?
Nagy gyorsasággal átértünk a pincén. A kijárat szerencsénkre nem volt bezárva, mert az óra még nem ütötte el a 8-at. Akkorrra már teljesen bezár a Willard. A kamerák, amik esetlegesen végigvehették volna a szökésünket, még jóval az akció előtt hatástalanítottam. Felmásztam a padlásbeli kameraszobába, ahova csak 1 óránként ment be valaki, hogy ellenőrizze az eseményeket- mindig Angelia ment be-, majd elvégeztem pár informatikai csodát, és lekapcsoltam a kamerákat. Pontosan délután 5-kor tettem mindezt, mert akkor csak 6-kor mentek be ellenőrizni, és akkor az egész alkalmazottság azon tanakodott a dirivel, hogy ki és mikor rontotta el a kamerákat. Természetesen ebbe belegondolva mindent elintéztem, ezért azzal is tisztában voltam, hogy Gloria először majd az én szobámba vágtat majd be, mert rettentő nagy reflektorfényben álltam az utóbbi időben, meg hát azóta, mióta lakója vagyok az intézetnek. És akkor érte volna a kisebb szívinfarktus, miszerint a szobámban nincs senki. Ezért kerestetett volna, de a kamerák elrontásának időpontja óta eltelik 1 óra, ezért én és Gabrielle kámforrá válunk addigra - ismeretettem saját magammal a tervemet, ami úgyis lett, ahogy elképzeltem. Én és Gabrielle kijtottunk a pincén keresztül, ahol ott várt minket egy hatalmas fekete Jeep, amibe bekukkantva megpillanottuk a dokit, aki elvitt minket Pittsburgh-be, ahol Demetria tartózkodott egy elvont, hatalmas házban. Túl könnyűnek találtuk a szökésünket, ezért egy kicsit sem nyugodhattunk meg. Minden egyes percben a hátunk mögé kellett néznünk, hogy mikor találnak ránk, viszont a szabadság érzése felülmúlt mindent...ismét.
-Minden rendben ment?? Vigyáztál rájuk?-járkált fel-alá Dem a háza kertjében, amíg meg nem látott bennünket, szavait pedig a dokinak intézte.
-Épségben mindkettő-mosolyodott el az orvos, majd Demetria a kezét a szája elé emelte, és mindkettőnket egyszerre ölelt meg. Éreztük, hogy aggódott értünk, és nagyon hiányoztunk neki. Ő is nekünk. Minden egyes nap, perc, óra nehéz volt nélküle. Elveszettnek éreztük magunkat.
-Gyertek be-invitált könnyek közt, majd beléptünk a hatalmas villájába. Ámuldoztunk egy sort, de még percek múlva sem bírtuk felfogni, hogyan lett Demetria ilyen gazdag kevesebb, mint 7 hónap alatt.
-Dem...-kezdtem, miközben leültünk.-Hogyan...? Ez a ház..? És...?-kerestem a szavakat, de ő csak legyintett, majd behívta az egyik bejárónőt, hogy csináljon nekem és Gabynak kakaót.
-Mindent elmagyarázok, a kellő időben-közölte, majd leült elénk.-De először ismertessük a pontos stratégiát. Ti innen már nem kerülhettek vissza arra a helyre-mondta.-Ki kell dolgoznunk egy olyan tervet, melyben biztonságban érezhetitek magatokat.
Folytatása következik...
Reménytelenül 2. rész
2018-01-26
Hozzászólások (0)