Reménytelenül 4. rész

Izzadtan nyitottam ki reggel a szememet, holott olyan kényelmes ágyban töltöttem az éjszakát, mint még soha. Minden, amit azalatt a közel egy év alatt elszenvedtem, mintha egy rémálom formájában visszatükröződött volna. És ettől féltem, amikor azelőtt éjjel az ablaknál álltam. Hogy a történtek után sosem leszek ugyanaz. Rémálmok és rémképek fognak majd gyötörni, hol alva, hol ébren. Álmomban megint sokkoló alá vetettek, és Loren volt az, aki nevetve bekapcsolta a gépezetet, ami elveszi szép lassan az emlékeimet. Ez volt a célja. Amikor felülve az újdonsült ágyamon, letöröltem az izzadtságot a homlokomról, csak jóval utána derült ki számomra, hogy csak egy álom volt. Már biztonságban vagyok. Lassan kikeltem az ágyból, és felvettem azt a ruhát, ami még azelőtt este nem volt odakészítve a kanapéra, de reggelre már ott volt. Valószínű, Mary hozhatta be, és gondoltam, Gaby is kapott, mert egy nappal azelőtt az intézetes ruhánkban jöttünk el a Willardból. Megtapogattam a ruhadarabot, és hozzáemeltem az arcomhoz. Milyen rég viseltem ruhát-gondoltam. Egy zöld alapon, virágos ejtett vállú tavaszi ruha volt. És kaptam tornacipőt is. Az asztalon volt egy cetli, amit kíváncsian felvettem, és elolvastam. ,,Ez csak egy kis apróság, nem lenne jó ötlet kimennetek Gabrielle-el az intézetes ruháitokban. Hagytam Marynél pénzt, ma mentek, és bevásároltok annyi ruhát, cipőt és kiegészítőt, amennyit csak szeretnétek. Ölel, Demetria." A sorokat mosolyogva olvastam. Ilyen odaadó és törődő emberrel ritkán találkozik az ember. Megosztotta velünk mindazt, ami az övé volt. És nem győzünk ezer hálával tartozni neki. Azonnal elkészítettem magam a fürdőben, és megfésültem a fekete hajam, amit most egy kicsit mintha szebbnek láttam volna a tükörben. Lehet, csak a fürdőszoba volt szép, de az is lehet, hogy az arcom sugárzott valamiféle pozitív energiát.
-Bejöhetek??-üvöltött be az ajtó mögül egy jól ismert hang, mire felkacagtam. Gabrielle volt az. Lelkes, ámde izgatott hangvétellel kérdezte, hogy kész vagyok már-e a napra. Természetesen az voltam.
-Gyere-mondtam, majd egy utolsó sójhajtás után kiléptem a fürdőből, és szembe találtam magam a barátnőmmel.
-Te is kaptál ruhát?-léepődött meg.-Tetszik-mondta, majd én is megdícsértem az ő világoskék darabját.

Nem sokkal később bőségesen megreggeliztünk, majd Mary szépen felöltözve megjelent az előszobában, mely egyenesen a nappalira nyílik, és intett, hogy induljunk.
-Na és, hova megyünk?-kérdezte Gaby lelkesen, ahogy kiértünk a kocsihoz. A sofőr kiszállt az elegáns autóból, melyet mindketten megnéztünk Gabyval, és a fess úriember intelligensen bemutatkozott.
-Alexander Hill vagyok-emelte fel a fejét, a sármosan öltönybe öltözött fiatal úriember, akit ugyan mindketten megnéztünk Gabrielle-vel. Ez fog a szolgálatunkra állni, ha készülünk valahova? Okéé...-gondoltam, és szerintem Gabrielle fejében is ilyesmi gondolatok futhattak át.
-Öhm... Gabrielle Arton-nyújtotta a kezét viszonzásképp a barátnőm.-De csak Gaby.
-Grace Destiny Evans-mutatkoztam be én is, majd felnevettem.-És csak Destiny-mondtam, mire a sofőr elmosolyodott.
-Rendben, akár szólíthatnának...
-Tegeződjünk-szóltam közbe, mielőtt még a velünk egyidős srác lemagáz minket.
-Jó-mosolyodott el.-Akkor szólítsatok ti is csak Alexnek-fejezte be, mire megadóan bólintottunk, és kinyitotta Gabrielle-nek a hátsó ajtót, hogy beszálljon. Kicsit irigykedtem is, hogy nekem a másik felén nem nyitja ki senki, de ezen csak elmosolyodni tudtam. Mary beszállt előre, és alighogy felfogtuk, már New York utcáit szeltük. Minden olyan hatalmas, olyan zajosnak tűnt a hangoktól elszigetelt kocsiban. Természetesen nem csak a mellettünk ezernyi elhaladó ruhaboltot figyeltem meg, amik bármelyikében megállhattunk volna, hanem leginkább a gyorskajáldákat nézegettem, melyekben már több, mint 1 éve nem jártam. Hozzászokott a szervezetem az íztelen kenyérhez, esetleg leveshez, ami csak azért volt zöld, mert petrezselymet raktak bele az intézetben. És igazából a kóla íze is rettentően hiányzott, mert a víz és a megízesítetlen tea emléke is felkavarta a gyomromat.
A kocsiút némán telt. Vagy attól, hogy a mellettem teljesen lefagyva ülő Gabrielle meg sem tudott szólalni a kinti látványtól, vagy mert a sofőr előhozott belőle olyan érzelmeket, amelyeket úgy hívunk, hogy : valaki tetszik. Mary sem szólalt meg, viszont én nagyon kíváncsi voltam, hogy merre tartunk már vagy 20 perce.
-Hova megyünk amúgy?-kérdeztem meg.
-Manhattan Mall- közölte Alex.-New York egyik leghíresebb plázája-tette hozzá, mire bólintottam.
A mellettünk elahaladó látványosságokat már nem tudtam sokáig lesegetni, merrt megérkeztünk. Ahogy kiszálltam az autóból, úgy éreztem, mintha valami filmsztár lennék, aki a vörös szőnyegre lépett ki valami káprázatos ruhában. A hely, ahova érkeztünk, tényleg nagy volt, és még a külseje is luxus kivitelű volt. Kinek van arra pénze, hogy itt vásárolgasson?-tettem fel magamban a kérdést. Mindig is tudtam, hogy New York egy rendkívül drága ország, holott én magam is las vegasi vagyok, ahol ugyebár a pénz és a sok csillogás a minden. Viszont én és Rose nem laktunk a csillogással teli fővárosi központban, a kaszinó mellett. Egy kis családi házunk volt a város szélén, egy nyugodt kertvárosban. Hihetetlen, de Las Vegasnak olyan része is van. A ragyogással és gazdagsággal teli fényvárosban csak ritkán jártam. Én szerettem a nyugodt kis környéket, ahol éltünk és ahol mindenki egyszerű életet folytatott. New York viszont túlszárnyalta a nagy városokról alkotott elképzeléseimet is. Az békés élet a metropoliszban kicsit unalmas tud lenni, így az egészet úgy éltem meg, mintha még életemben nem jártam volna a családi házunkon túl.
-Itt megvárlak titeket, nyugodtan nézelődjetek csak-törte meg a gondolatmenetemet Alex hangja, aki időközben velünk együtt kiszállt a kocsiból.
-Bejöhetsz, ha gondolod-ajánlotta fel Gaby, mire a srác felnevetett.
-Az a dolgom, hogy itt legyek-közölte mosolyogva, mire Mary megérintette Gabrielle vállát, jelezve, hogy menjünk be és ne nézzük úgy az előttünk magasodó pláza épületét, mintha a vadonból szöktünk volna.
Beérve sokkal nagyobb és fényűzőbb volt a látvány, mint amit kívülről megcsodáltunk. Mindenhol temérdek ember, akiknél vagy egy életre elegendő ruhaszatyor volt, és akik mint mindig, siettek. Nem tétováztunk sokat, azonnal bementünk valami üzletbe és vettünk pár létfontosságú dolgot. Igazából a ruhavásárlás, amit már vagy 1 éve nem csináltam, eléggé meghozta az étvágyam, úgyhogy kerestünk valami gyorséttermet az emeleten, melyre egy zenélő, üveglift vitt fel, és leültünk enni valami ehetőt. Mary és Gabrielle is éhesek voltak, szóval nem éreztem magam teljesen egyedül. Ahogy egy kínai gyorsbüfé felé vettük az irányt, nekem ütközött véletlenül valaki, akitől csak futtában bocsánatot kértem, és rá sem nézve az arcára, mentem tovább. Az illető eléggé siethetett, mert mintha nem is vette volna észre, hogy összeütköztünk, csak sietett a dolgára. Hátrafordultam, hogy legalább azt nézzem meg, férfivel vagy nővel volt dolgom. Ahogy láttam, és ha nem vegyült el közben a tömegben, akkor férfi volt.
-Finom ez az akármi-jegyezte meg Gaby, ahogy falta az édes-savanyú levest, mire bólintottam, jelezve, hogy egyetértek. Otthon, Rose nénimmel szombatonként szoktunk kínait rendelni, mert olyankor sosem volt kedvünk főzni. Mindig édes-savanyú levest kértem főzött tésztával. Emlékszem, ő mindig tavaszi tekercset kért, mert kislány korában járt Kínában, és elmondása szerint mindig azt kért azalatt az egy hét alatt, míg a családdal ott nyaralt. Azt is elmondta még annak idején, hogy a testvére, azaz az apám szeretett kipróbálni új dolgokat, így a nyaralásuk során sosem elégedett be azzal, amit már egyszer megkóstolt. Ő szerette a nyálkásnak, undorítónak tűnő dolgokat kipróbálni, a nővére pedig maradt annál, amit egyszer kipróbált, és megszeretett. Teljes ellentétek voltak, holott imádták egymást. Ritkán veszekedtek, de ha belevágtak, akkor az eléggé el szokott durvulni, mint ahogy az a jó testvéreknél szokás. Rose rengeteget mesélt róla, amikor apa megismerte anyát, és amikor vele találkozott, Rose falazott neki otthon, hogyha éjjel háromkor meglátogatta anyát az erkélyénél. Nem is tudtam, hogy apa tinédzserként ilyen romantikus volt. Szerettem volna megismerni, de Rose megismertette velem őket, ahogy róluk mesélt már kiskorom óta. Mély elbambulásomat Mary is észrevette.
-Valami gond van, Destiny?-kérdezte fürkésző tekintettel, mire hirtelen ránéztem, és mosolyogva megráztam a fejem.
-Dehogy-legyintettem, majd ahogy visszahajoltam volna az ételem fölé, a távolban észrevettem pár rendőrjárőrt, akik feltűnően fel-alá sétáltak. Azonnal felkaptam a fejem, amit Gabyék is észrevettek. -Baj van, azt hiszem-közöltem kissé émelyegve, mire Gaby és Mary forgolódni kezdtek. Tanácsoltam, hogy inkább ne nagyon, mert feltűnőek leszünk. Mi van, ha miattunk jöttek? Mi van, ha kaptak egyfajta fülest, hogy ott, pont abban az áruházban vagyunk?-ezek a gondolatok forogtak a fejemben, miközben lassan felálltunk, és már amennyire lehetséges volt, természetesen kezdtünk járni a tömegben, ahogy mások. Ahogy eltűntek a szemünk elől, gyorsabb tempóra véve az iramot, azonnal kisiettünk a plázából. Az épület előtt már Alex várt minket, aki a rémült arcunkat meglátva azonnal kinyitotta az ajtókat, és visszaindultunk a villába. Tudtam, hogy körözésben vagyunk. Tudtam, hogy nem járhatunk-kelhetünk a városban, mint más, átlagos ember, mert szökevények voltunk a Willardról. Bármelyik pillanatban elkaphattak volna bennünket, csupán két fantomkép alapján.
A háznál már mondhatni csendesedett a veszélyérzetünk. Alex segített bevinni a ruhaszatyrokat a házba, melynek nappalijában Demetria jókedvűen újságot olvasott. Érkezésünkre felállt, hogy üdvözöljön minket.
-Mi mindent vettetek?-mosolygott szélesen, majd észrevette, hogy valami nincs velünk rendben. Biztos az arcunk volt még mindig sápadt és lehangolt.-Mi történt?-tett fel egy újabb kérdést, mostmár komoly hangvétellel és aggodalmas arccal.
-Pár rendőrt láttunk a plázában. Azonnal el kellett tűnnünk-felelte Mary megvonva a vállát, mire Demetria felsóhajtott.
-Minden rendben lesz, lányok, oké? Megígérem, hogy....-kezdett bele, de Gaby szó nélkül kiment a házból. Demetria ijedten utána sandított, hogy el akarja-e hagyni a házat, ami persze veszélyes lett volna. De csak a kertben ült le. Túl sok volt már neki a szökés és a bújkálás. Megértettem, ha nem volt szüksége több ígéretre, még attól az embertől sem, aki megmentett minket. Demetria látszólag megértette Gabrielle reakcióját, és gondterhelt arccal leült a fotelbe. Nem szóltam semmit, csak némán ugyanazt tettem, mint ő. Mary elrendezte a szatyrokat, magunkra hagyva minket a szobában.
-Nem tudom, már mit mondhatnék nektek... Tudom, hogy nehéz-mondta szomorúan.-Tudom, hogy sokat szenvedtetek és hogy egy pokol volt az a hely-folytatta, mire rátettem a kezem a karjára.
-Mindent megtettél és megteszel értünk. Senki sem hibáztat semmiért. Gabrielle sem rád mérges, hanem a helyzetre. Arra, hogy talán sosem menekülünk meg, és előbb-utóbb visszakerülünk arra a helyre. Sosem élhetünk szabad életet, és ez nem a te hibád-biztosítottam affelől, hogy mi tartozunk neki köszönettel, amiért nem hagyott magunkra sohasem.
-Megígértem valamit-mondta.-Azt, hogy bebizonyítjuk együtt, hogy nem vagytok őrültek, és hogy alaptalanul tartottak benneteket ott, abban a sátánveremben. Bezáratjuk együtt azt a kínzókamrát és téged pedig felmentenek, mert nem te voltál annak a fiúnak a gyilkosa. Hanem az a fiú tett rosszat a barátnőddel, és önvédelem volt mindaz, ami történt. A szavamat adtam, Des, hogy bebizonyítunk minden igazságot együtt!-emelte fel a hangsúlyát.-És így is lesz. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a hátralevő életetek boldog legyen.
-Demetria-jött be szinte észrevétlenül a nappaliba Robert, látszólag izgatott volt. Dem letörölt egy kósza könnycseppet az arcáról, majd kíváncsian ránézett Robertre.-Híreim vannak-közölte a férfi.
-Milyen hírek?-kérdezett vissza Demetria, mire Robert elővett egy papírt a kezéből, és szétnyitotta. Majd olvasni kezdte.
,,Tisztelt Demetria Londson kisasszony. Hatalmas örömmel közölhetem Önnel újonnan, hogy az ékszer projekt, amit nem régiben nálunk kezdett el, nagy sikernek örvend most, és úgy látjuk, a jövő is valami csodálatossal kecsegtet. Cégünk vette szerény bátorságát, hogy megkérjük Önt, készítsen még pár ugyanilyen lenyűgöző darabot nekünk. Nagyra értékeljük a tehetségét, melyet az ékszertudomámyban hoz felszínre számunkra. Örülnék, ha holnap negyed hat körül velem vacsorázna, és megbeszélnénk a részleteket. Szívélyes üdvözlettel: George Bill"-fejezte be Robert az utolsó mondatokat, mire meglepetten, ámde kérdőn meredtem Demetriára, aki csak megszeppenten hallgatta a levél felolvasását.
-Dem... Mi ez az egész?-kérdeztem egyszerűen, mert abban a 48 órában, míg nála tartózkodtunk, egy szóval sem említett semmi újdonságot, főleg nem magáról.
-Destiny, először is el szeretném mondani, hogy ez nálam csak egy hobbi, és nem szándékozom vele sokáig foglalkozni, ugyanis a fő dolog most ti vagytok, és...-kezdte el hadarni mentegetőzően, majd Robert szakította félbe.
-Míg ti az intézetben voltatok, Demetria ugyan véres verejtékkel próbált titteket kiszabadítani onnan, de közben utat engedett az ékszerészi hobbijának is. És ez a levél attól az ékszerész boltnak a tulajdonosától érkezett, akiknek a legutóbb Dem tervezett pár darabot. Úgy látszik nagyon tetszett nekik, mert a levél szerint most többet kérnek-mesélte el lelkesen Robert, mire felderülten ránéztem a látszólag szégyellős Demetriára.
-Miért nem mesélted el ezt nekünk?-kérdeztem lebiggyeztett szájjal.
-Mert féltem, hogy azt hinnétek, emiatt elhanyagolom az ügyeteket-mondta, mire felnevettem.
-Dem-néztem a szemébe.-Nekünk a te jólléted is nagyon fontos. Miért ítéltünk volna el, mert az csinálod, amit szeretsz? Sőt. A mai napban ez a legeslegjobb hír, ami mosolyt csalt az arcomra-mondtam, majd átöleltem. Mindig is tudtam, mióta ismertem Demetriát, hogy nem jókedvvel csinálja az ápolói szakmát a Willardon. Valamiért odakényszerült, de sosem akartam firtatni vele, hogy miért. És az, hogy akkor megtudtam, hogy ő mindig szeretett ékszereket csinálni és tervezni, valahogy kielégítette a kíváncsiságomat, mely Demetria féltett magán dolgairól szólt.
-Holnap feltétlenül el kell menned a vacsorára-közölte vele Robert, mire Demetria megrázta a fejét.
-Szó sem lehet róla. Most velük kell foglalkoznom-utalt rám és Gabyra, bár nem értettem, hogy ezt miért csinálja, és ennek hangot is adtam.
-Nem!-álltam fel erélyesen.-Elmész a vacsorára, mert ez fontos a karrierednek. Elmész, és megbeszélsz a pasassal mindent. Nem áldozhatod fel az álmaidat csakis miattunk! Mi elvagyunk itt a házban és a környéken. Nem kell aggódnod. Addig maradunk bezárva, míg szükséges és ezt Gabrielle-nek is muszáj lesz megértenie-közöltem ellentmondást nem tűrően.
-Hallgass a lányra, Demetria-szólalt meg Robert is.-Nem vesztesz vele semmit. Ma szépen visszaírsz neki egy e-mailt, melyben elfogadod a meghívását-mondta a férfi, mire Demetria megvonta a vállát.

Eközben a medencénél

Gabrielle lógó orral mártotta bele a lábait a medencébe, majd lépéseket vélt meghallani maga mögött. Az illető leült mellé, bár ő hozzá hasonlóan nem mártotta bele a lábát a medencébe, mert tönkrement volna az öltönynadrágja.
-Tudom, milyen üldözöttnek lenni-szólalt meg mellette a hang, Gabrielle pedig ránézett. Láthatólag felkeltette az érdeklődését.-Kiskoromban a szüleim elhagytak. Körülbelül 5 éves lehettem, amikor már az utca nevelt. Az árvaházak mindegyikét, ami a városban található már mind megjártam. Ettől függetlenül mindig szökésben voltam, mert mindegyikből elmenekültem. Nem akartam összezérva lenni olyanokkal, akik hozzám hasonlóan mind egyedül vannak. Szabad akartam lenni, és szívsebben feküdtem a nyirkos talajon valahol egy sikátorban, mint az árvák közt egy félig kényelmes ágyban. 18 éves koromig ment ez az egész. Kipróbáltam a drogokat, az alkoholt és loptam is. Nem is egyszer. Mindez 3 éve volt. Elgondolkodtam, hogy a sorsom akár lehetne jobb is, csak akarnom kellene. És beálltam dolgozni. Most pedig itt vagyok, egy gazdag villa lakóinak vagyok a sofőrje. Szerintem a kocka igenis sokat tud fordulni-fejezte be, úgy, hogy egyszer sem nézett Gabrielle-re.
-Miért mondod el ezt nekem?-kérdezett vissza a lány.-Nem is ismersz....
-Mert elég reményvesztettnek tűnsz, és tudnod kell, hogy míg élsz, addig minden megváltozhat. Sosem szabad elveszteni a bizadalmat.
-Ugyan kérlek...-mosolygott gúnyosan Gabrielle.-Egy őrültekházából szöktem meg. Kínoztak és embertelen körülmények közt éltem le 14 évet. Egy kicsit sem hiszel bolondnak? Mi van, ha semmit sem fogtam fel abból, amit most elmeséltél, ha?-kezdett csevegni Gabrielle irónikusan, mire Alex elmosolyodott. Aztán elnevette magát. Gabrielle furcsán kezdte méregetni, majd lassacskán a fiú befejezte a röhögést.
-Felfogtál mindent abból, amit mondtam. Meg is érted-közölte a lánnyal, és most ő nevetett fel.
-Könyörgök, megöltem az anyámat kiskoromban egy vázával. Szerinted normális vagyok?-csúszott ki hirtelen a nagy hévben a száján, amit azután azonnal meg is bánt. Nem kellett volna megosztani a fiúval az intézestbekerülésének okát. Nem akarta megától eltaszítani az első embert Demetrián és Destinyn kívül, aki hajlandó volt őt átlagosnak tekinteni. Bár a fiú reakciója meglepte. Csak nézett rá némán, ahelyett, hogy elfutott volna a rendőrségre és bejelentette volna, hogy a szökevények otthonában sofőrködik. Vagy nyugodtan fel is állhatott volna, hogy elmenjen feldolgozni a hallottakat. De nem tette egyiket sem. Alex maradt, és némán figyelte őt. Egy kis idő múlva megvakarta a nyakát, és megszólalt. valami különös csillogással a szemében.
-Biztosan jó okod volt rá. Anyád nem bánhatott veled valami jól, így amikor eleged lett, megölted. És nem vagy őrült még emiatt, sőt. Áldozat vagy-vonta meg a vállát a fiú teljesen természetesen, mire Gabrielle erősen átgondolta, hogy kettejük közül most ki is az őrült.
-Ez vicces volt-Gabrielle egyszer csak felnevetett. Sőt. Ez még röhögésnek is kevés volt. Na, legalább valaki megnvettette őt azon a napon.


6 óra 10 perc
Csak ültem a szobámban, és a szüleimrtől rám hagyott medált markolásztam. Unatkoztam, bár azt gondoltam, inkább örök életemben csak unatkozzak, de ne kelljen átélnem azt, amin túl voltam. Egyelőre csak a tévén keresztül tudtunk a világról akármit is meg, bár az még mindig több információt nyújtott, mint a négy fal az intézetben. De ennek ellenére nem volt kedvem értesülni a világról. Nem nyitottam fel a televíziót, más elektronikus eszköz pedig még nem volt a birtokunkban. Nem is hiányzott. Az intézetes idők alatt legalább leszoktam a folyamatos Twitterezésről. Legalább volt haszna annak az 1 évnek, amit addig ott töltöttem. Amikor kimondtam magamban, hogy ,,1 év ott", folyamatosan az járt a fejemben, hogy nem is 1 év telt el, hanem 5 azon a helyen. Akár egy időzóna. A gondolatomból az szakított ki, hogy szomjas lettem, ezért lementem a konyhába egy kis vízért. Azonban hangokat hallottam a lépcsőn megállva, és akármilyen rossz dolog is, mindig a kíváncsiság győz, ezért hallgatózni kezdtem. Hallhatólag Demetria és Mary beszélgettek.
-Nem lehet igaz... A rosszseb essen belé!-kiáltott fel halkan Mary, és ideges fel-alá járkálásokat hallottam. Biztos Demetria volt az. Na ekkor gondoltam, már biztos nem fedhetem fel magam. Meg kellett tudnom, min idegeskedtek.
-Tudtam, hogy be fog következni, de mostmár az utcára sem mehetnek ki... Mindenhol felismerhetik őket!-panaszolta kétségbeesett hangon Demetria, nekem pedig remegni kezdett a gyomrom. Tudtam, hogy rólunk volt szó.-Mary, kérhetek valamit?
-Persze, asszonyom.
-Kérlek kezeld ezt diszkréten... Nem tudhatja meg egyikőjük sem, elvesztenének minden reményt. Muszáj addig nyugton maradniuk, míg ki nem találunk valamit Roberttel-kérte aggodalmasan Maryt.
-Természetesen. Én sem akarom, hogy bajuk essen.
-Főleg nem Gabrielle... Istenem, szegény kicsikém. Teljesen lelombozódott ma is.
-Vigyázni fogunk rájuk. Maga csak tudja le a holnapi találkozóját, mi pedig mindent kézben tartunk. Semmire sem fognak rájönni-nyugtatta Mary. Majd nem sokkal később Demetria kijött a konyhából, mire feljebb léptem egy lépcsőfokot, nehogy észrevegyen. Kicsikém? Mi van? Mi ez a megszólítás? Még sosem hívta így egyikünket sem... És mi ez az egész titok?-tátogtam magamban összeráncolt szemöldökkel. Minden vágyam az volt, hogy megkérdezzem Maryt, hogy mi az a súlyos dolog, amit titokban akarnak előttünk tartani, de nem akartam kockáztatni, hogy esetleg kitaláljon valamit vagy miattam nehéz helyzetbe kerüljön. Így magamnak kellett utánajárnom a dolgoknak. Megvártam, míg elkészíti a teát, amit valószínűnek tartottam, hogy Demetriának visz, és beosontam a konyhába, melynek egyik sztalán egy újság hevert. A címlapon pedig mi Gabrielle-vel. Gyönyörű fantomkép rólunk, és szép összeg annak, aki meglát minket az utcán. Remek-gondoltam, miközben nekitámaszkodtam az asztalnak, mert féltem, nyomban összeesem. Megártettem, miért nem akarták elmondani. Gabrielle biztosan rosszul viselte volna. Én pedig elhatároztam, hogy nem mondom el senkinek, hogy tudok róla. Nem az én jóllétem volt akkor a fontos. Én meg voltam a négy fal között, minimális információkkal a külvilágról. Gabrielle akart már szabadulni és normális életet élni. És meg is értettem. 14 évet lehúzott a pokolban, ráment a tinédzserkora, és megértettem, hogy 20 évesen már szeretne szabad lenni. Ezért főként rá kellett gondolnom. Fogalmam sem volt, jelenleg akkor mit csinált. Durcázott még vagy csak egyszerűen feküdt az ágyán, így gondoltam, megnézem, hogy van. Ám amikor benyitottam a szobájába, nem találtam ott. Sőt...még a teraszon sem volt. Hirtelen elfogott egy szörnyű érzés.




Folytatás következik