Több mint 3 órán keresztül csak a terven dolgoztunk, mely végleges megoldást jelenthet nekünk. Mindent átszerveztünk, Demetria mindenre alaposan felkészült. Olyan volt az egész, akár egy akciófilm.
-Deem...mesélj már, kérlek-elégelte meg Gaby azt, hogy úgy ültünk ott Demetria hatalmas házában, mintha az természetes és hétköznapi lett volna.-Mi történt veled 6 hónap alatt?-tette fel az újabb kérdést túlbuzgón, mire én is letettem a kakaós poharam az üvegasztalra, és kíváncsian Demetria tekintetébe fúrtam az enyémet. Tudtam, hogy nekem úgyis elmondta volna, de fogalmam sem volt, mi titkolni valója volt Gabrielle előtt.
-Hallgatunk, Dem. Csak bátran-kérleltem én is, és mire kinyithatta volna a száját, a minket megszöktető orvos lépett elénk, majd ült le az ápoló barátnőnk mellé. Furcsán néztünk össze Gabyval, nem tudtuk hova tenni a helyzetet.
-Lányok-kezdte.-Demetria örökölt a nagybátyjától egy igen nagy mennyiségű összeget-mondta, mire Demetria elgörbítette a száját, majd lehajtotta a fejét. Felnézve ő vette át a szót a dokitól.
-Amikor ránk találtak a pittsburghi kórházban, azonnal elhoztak New Yorkba, az őrsre, ahol bent kellett maradnom. Sok ideig. Vagy 2 hétig ültem a cellában, és hanyagabbnál hanyagabb ügyvédeket rendeltek ki mellém. Nem számítottam, már kezdtem feladni. Egyedül csak tirátok tudtam gondolni, hogy vajon mit tehetnek veletek azon a szörnyű helyen. Az én sorsom már nem számított-kezdtett bele, és észrevettem, ahogy az ölében remegnek a kezei. Őt is nagyon megviselték a történtek. Aztán folytatta.- Majd amikor már azt hittem, minden elveszett csak nem 1 hónap után, rám mosolygott a szerencse-hangja üdébb, gondmentesebb lett.- Steve nagybátyjám sajnos késői halált halt, csaknem 88 évesen elhunyt. Amikor az addigi legrendesebb kirendelt ügyvédtől megtudtam a hírt, nagyon elszomorodtam. Szerettem Steve bácsit, mindig kiskoromban nála töltöttem a hétvégéket, és rendes ember volt. Akkor úgy éreztem, tényleg nem maradt senkim, és hogy a börtön falai között fogok megrohadni. Viszont az ügyvéd átadott egy papírt, melyet könnyes szemekkel vettem át. Steve bácsi ravasz fickó volt... tudta, hogy a Willardon, mint ápolónő annyit szenvedtem, mint egy kivert állat. És úgy néz ki, szerethetett engem az öreg, mert az egész vagyonát rám hagyta-végét elnevette, mire mi is elmosolyodtunk. Demetria álmában sem képzelt volna ilyet. - Majd a börtönben rá pár napjára meglátogatott engem ez az úriember-mutatott rá a mellette ülő fickóra mosolyogva, akit már ismertünk- Robert, aki a közjegyző volt. Ő adta át a vagyon átvétel minden kis részletét, és ő intézkedett kikerülnöm a börtönből az ügyvédem segítségével. Amikor kikerültem, sem hagyott magamra, itt van mellettem, és segített felépíteni ezt a házat...és igen-nevetett fel.-Nem orvos. De mindenért köszönet, neki, hogy még ezt is bevállalta, hogy igazán boldog legyek.-ért a története végére. Igen...legalább megtudtuk, mik történtek Demmel 6 hónapig, míg mi Gabrielle-vel a feladást tervezgettük. Egyszerre éreztem azt, hogy az életünk talán egyenesbe jöhet. Elhagyjuk a kontinenst, és minden redeződik. Demetria segítségével pedig bebizonyítom a világnak, hogy a gyilkosság csak baleset volt-tervezgettem.
-Hű-szólalt meg elsőként Gaby.-Akkor most együtt vagytok?-utalt Robertre és Demetriára, akik egymásra néztek, majd kitört belőlük a nevetés.
-Mi? Dehogyis-nevetett még mindig Dem.-Robert csak egy jótevő-mosolyodott el, majd letörölte a könnyeit, amik időközben megtöltötték a szemét, és felnézett ránk.-A szobáitok fent vannak, majd Mary segít nektek bepakolni, és elrendezni a dolgaitokat-mutatott a kedves ábrázatú bejárónőre, aki ott termett mellettünk.-És természetesen...-kezdte, mintha még kihagyott volna valamit.-Érezzétek úgy magatokat itt, mintha ez a ház csak nektek lett volna építve-mosolyodott el, mire Gabrielle megrázta a fejét.
-Mi csak vendégek vagyunk, és csak addig maradunk, míg nem tisztázzuk magunkat, ez a te házad, nem élünk a nyakadon túl sokáig - mondta, mire én is bólogatni kezdtem. Igaz, Demetria olyan volt már, mintha a második anyánk lett volna, de az a ház az övé volt. Ő építette a keserves szenvedések után. nem akartunk a nyakán lógni túl sokáig. De csak szúrós pillantásokat vetett felénk.
-Figyeljetek-tette fel az ujját szogorúan.-Ez a ház ugyanúgy a ti házatok, mint ez enyém. Magunknak építettem. Mindent együtt éltünk át azon a szörnyű helyen, és a szívemhez nőttetek. Minden megillet titeket, ami az enyém. Ha tisztázódik minden, sem hagylak titeket magatokra-közölzte ellentmondást nem tárően.-Sőt, mi több. Holnap elmegyünk pár apróságot vásárolni nektek, oké?-mondta, majd hármas ölelkezésre invitált minket, melybe röhögve bele is mentünk. Ekkor már éreztem, nem számít, mi fog történni, mi hárman egy család lettünk a fájdalmas időszak alatt, és ez a legfontosabb.
-Ideje lesz aludnunk egy keveset-szólalt meg Gaby, mire Mary kedvesen intett, hogy kövessük. Egy hatalmas kristályszerű lépcsőn mentünk fel, melynek motívumai lélegzetelállítóan festettek. Minden olyan művészi volt. A falon különböző festők képei és festményei voltak. Majdnem leszédültem a lépcsőről, míg valamelyiket is el tudtam olvasni. Mindegyiken régi, reneszánsz stílusú betűtípussal íródtak a szövegek, Mindig is szerettem a régi kultúrát, úgy látszott, Demetria is a szerelmese volt ennek, mert ez szerint rendezte be a rezidenciáját.
-Hű-ámuldozott Gaby is mellettem.-Ez nagyon klassz-értette a sok festményre és a groteszk stílusu bútorzatra a fő folyosón lépkedve. Csak bólintottam, mert tényleg az volt. Magam sem tudtam betelni a látvánnyal.
-Ezek valódi kincsek, Miss Demetriának van ízlése -fordult hátra hozzánk Mary, miközben a hosszú folyosón haladtunk a szobáink felé. Nem sokkal később meg is érkeztünk a legvégére. Az utolsó, egymás mellett elhelyezkedő két szoba volt az enyém és Gabrielle-é. Ahogy benyitottam, jobban elámultam, mint addig. Hófehér ágynemű a hatalmas franciaágyon, kék kanapék jobb és balt oldalt. A falak halvány kékre festve, és apró motívumokkal díszítve. Természetesen a szoba végégben erkély volt, ahonnan tökéletesen lehetett látni a kinti fényeket, és lefogadtam volna bármiben, a naplemente is gyönyörű rajta keresztül. A jobb oldali részben a fürdő volt található, a másikban pedig egy hatalmas gardrób, ami még üres volt. Demetria ezt akarja velünk megtöltetni ruhákkal és cipőkkel??-gondoltam. Ahogy levettem a szemem a tágas, ámde üres gardróbról, Gabyt pillantottam meg magam mellett, ahogy a szobámba belépve néz körül alaposan.
-Szóval a tied is ilyen...-kereste a szavakat.-Ilyen luxus kivitel?!-mondta ki, mire felnevettünk. Igen, igaza volt. Minden, amit a szobáinkban, és az egész házban láttunk, olyan volt, amit álmunkban sem hittünk volna, hogy látunk. Demetria valahol Rose nénikémre hasonlított. Nagyon szerette a virágokat és a komfortos összhangot a házában. A mi kis kertes házunk is nagyon aranyosan be volt rendezve. Rose ragaszkodott a virágmintához, a természetes összetevőkből megteremtett kiegészítőkhöz. Olyan volt, akár egy kis botanikus kert. Az ablakon kinézve megláttam Demetria kertjét is, és azonnal ez jutott eszembe. Az otthoni emlékek és Rose. Mit meg nem adtam volna, hogy ott legyen most velünk, és négyen élhessünk egy akkora házban és boldogan. Hogy elfelejtsünk ott minden embertelenséget... Szép kis gondolatmenet volt, amíg Gabrielle nem lengette a karját előttem, hogy térjek vissza a valóságba.
-Hé, Des. Minden rendben?-kérdezte.
-Igen, persze-mosolyodtam el.
-Gyere, megmutatom az én szobám is-húzta a kezem, én pedig követtem. Ahogy gondoltam, Gabrielle szobája is káprázatos volt. Csak neki nem kék, hanem lila színű falai voltak, amúgy azon kívül minden stimmelt az enyémben is. Annyira boldog és önfeledt volt, akár egy kisgyerek. Csak elmosolyodtam, és megfogtam a vállát. Rám nézett, és ő is csak elmosolyodott. Szavak nélkül beszéltük meg, hogy közeledik a boldogság.
Azután, hogy Gabrielle-vel az új életünket terveztük, átvonultam a szobámba, onnan pedig be a fürdőbe. Beleléptem a jó habosra megcsinált vízbe, és leültem. Lehunytam a szemem, és akarva, akaratlanul, de csak a rossz emlékek törtek fel bennem. Minden kínzás, fájdalom, elszenvedett igazságtalanság és az a megannyi perc, amit elvesztegettem azalatt a hosszú idő alatt, míg ben t voltam... Minden akkor, abban a nyugodt percben tört rám. Nem hiába mondják, a sorsodba csak akkor gondolsz bele igazán, amikor már átélted. Míg benne vagy, nincs jelentősége. Minden azután rakódik meg benned és tesz tönkre. Ezek azok a bizonyos meghatározó emlékek, melyekre ha visszagondolunk, újra és újra átéljük. És sem az ígéretes jövő, sem pedig a megnyugvó jelen sem tudja őket eltörölni. Ezek az örök sötét múltunkhoz tartoznak. Ahogy kinyitottam a szemem, az emlékek azonnal szertefoszlottak. Mintha csak egy rossz álom, vagy egy démoni árny lett volna... Sokszor az intézetben sem mertem esténként aludni. Féltem, ha lehunyom a szemem, akkor megtámad a valóság. És nem kevésszer riadtam fel izzadtan egy álomból, melyben újra és újra a fejemhez emelik a sokkolót. Amikor először használták nálam, egy örökkévalóság volt, míg a fájdalom, amit éreztem, elmúlt. Csak aztán a lelki foltjával kellett együtt élnem. Mindig féltem az éjjelektől. És ezen még az sem változtatott, hogy Demetria villájában ültem egy alaposan felhabosított kádban. Semmi sem volt ugyanaz, mint amikor még kamasz voltam. Mert igen, azalatt, míg ott voltam bent azon a helyen, elég érettnek tituláltam magam ahhoz, hogy azt mondjam : felnőttem. Meg kellett élnem a poklot, hogy felnőhessek. Történik ilyen az emberrel az életében. Néha akkor értjük meg azokat a dolgokat igazán, amikbe sosem gondolunk bele, - mondván, ,,Jaj, ilyen sosem fog velem történni"- és amikor megtörténnek a lehetetlennek vélt gondolataink, akkor értjük meg a világot. Ugyanígy voltam. Alig 19 évesen azt hittem, én már bizony felnőtt vagyok, és megéltem sok mindent, a fájdalmat is a szüleim halála miatt. De ez nem volt igaz. Nem akkor nőttem fel. Hanem akkor, amikor magam is megtapasztaltam a rossz időket egyedül, Rose nénim, a szüleim és a barátnőm nélkül, aki saját maga juttatott oda. A lelkiismeretemmel és a magányommal kellett megküzdenem egyszerre, mert hát mégis gyilkos vagyok. És mindezt egy őrültekkel teli intézetben, ahova tudtam, hogy nem tartozom. Egy átlagos lány voltam, aki óriási nagy bajba került egy látszólag átlagos estén. Én nem voltam sem pszichopata, sem skizofrén, sem pedig gyilkos! Csak egy átlagos 19 éves kamasz voltam, aki a tanulásnak élt, és annak, hogy egy normális tinédzser életét élje. Vágytam a szerelemre, egy fiúra, akit majd egy házibuliban ismerek meg, majd elhív randizni és ővele lesz az első alkalmam. Vágytam arra, hogy Lorennel együtt tartsunk csajos estéket, mint kislány korunkban, és kibeszéljük a fiúkat. Vágytam arra, hogy leérettségizzek, fősulira mehessek New Jerseybe, és egy normál ember életét élhessem. Hogy segíthessek Rose-nak, amiben csak tudok, és kialakítsak egy olyan életet, amely semmi extrából nem áll. Csak egy hétköznapi fiatal lány akartam lenni. A könnyeim patakokban kezdtek folyni. Talán az élet azt akarta, hogy nekem ne ilyen átlagos legyen a sorsom. A sok hétköznapi tervem helyett szökésben voltam alig 20 évesen a new york-i bolondokházából, megannyi szenvedés után egy igaz baráttal egy olyan nővér házában, aki meindvégig segített átvészelni azt a sátánfészket. Összehasonlítottam magamban a régi terveim az akkori jelenemmel. A könnyek legördültek az arcomról, s én úgy nevettem fel nyomoromban. A fejemhez kaptam, és nem bírtam abbahagyni a nevetést, miközben a könnyeim ritmusban gördültek ki a szememből. Saját magamon és a helyzetemen nevettem, és ekkor éreztem igazán, hogy talán rám is rám ragadt valami agybaj azon a helyen...vagy csak egyszerűen tényleg vicces mindaz, amivé váltam.
Kikászálódtam a kádból, megtörölköztem, és felvettem egy Mary által kikészített pizsamát, majd bementem a sötét szobámba. Nem akartam felnyitni a villanyt, sem a tévét. Semmilyen fényre nem volt szükségem. Csak odaálltam az ablakhoz, és kitekintettem. Nem akartam kimenni az erkélyre, mert még hűvös volt, megfagyni pedig nem akartam. De úgyis tökéletesen mindent bevilágított az utca fénye. Nyugodt helyen volt Demetria háza, alig járkáltak autók, mégis a távolban zajlott az élet. Felhőkarcolók árnyéka és a pálmafák látszódtak távolról. Szép volt. Vagy 30 percig álltam az ablaknál szótlanul és fénymentesen. És jó volt úgy nekem. Minden jó volt. Éjfélt üthetett már az óra, amikor befeküdtem a már megágyazott, kényelemteljes ágyba, és ott helyben el is nyomott az álom. Minden olyan tökéletesnek ígérkezett... Minden érzésemmel azt próbáltam hinni, hogy minden jobb lesz. Kár, hogy másnap sem élhettem azokkal az újraszőtt terveimmel, hogy csakis a szökésnek és az új, távoli életemet élem, ha minden rendeződik. Mert hát mindig közbejön az a bizonyos bökkenő...
Folytatása következik....
Reménytelenül 3. rész
2018-03-16
Hozzászólások (0)