Reménytelenül 1. rész

2. évad


2015. február 18.
Mint valami rémálom, úgy telt le az ünnepi időszak az intézetben. Mi Gabrielle-vel természtesen suttyomban elég jól eltöltöttük az időt, de csak esténként, amikor kikerülhették a szobákban való ellenőrzéseket. Az Új Évet mint minden évben, is az ablakomnál ülve ünnepeltem, miközben az égen felcsillanó tüzijátékokat bámultam. Emlékszem, Rose nénim sosem jött be éjfél előtt, sem pedig után a szobámba, mert tudta, hogy úgysem tudnék vele mit kezdeni. A tüzijátékok mindig valami jövőbeli ígéretet és gondolatot ébresztettek fel bennem, amik értelmét csak én ápoltam magamban. Rose csak akkor jött be a szobámba köszönteni, ha az óra pontosan éjfélt ütött. Ez évben sem volt másként, csak akkor nem olyan terveket szőttem, amiket otthon. Például, hogy a főiskola után mit kezdek magammal, vagy hogy milyen diákmunkát kéne keresni az adott év-beli nyárra. Most komolyabb tervekkel bámultam az ég felé. Mint például, hogy miképpen kerülök majd ki a pokol tüzéből.
-Bejöhetek?-hallottam meg Gabrielle bekukucskáló hangját az ajtón, majd a sötétben megpróbálkoztam azzal, hogy lássam is őt, de mivel erre nem volt esély, csak bólintottam.-Milyen szép az ég ilyenkor-ült le mellém az ablakhoz, és hozzám hasonlóan ő is felhúzta mega elé a lábait.
-Valóban -mosolyodtam el, le sem véve a szemem a kinti életről.
-Nekünk csak ez jutott...hogy innen lássuk az év megváltozását.
-Nem mindenki élete lehet boldog-néztem rá keserűen, ő pedig szomorúan lehajtotta a fejét. Nem sírtunk, mert idővel az ilyenhez hozzá lehet szokni. Azonban mindketten tudtuk, hogy a másiknak nagyon is hiányzik minden, ami a kerítésen túl található. Igaz, nem tudtunk egymásról túl sok mindent, de ahhoz épp eleget, hogy ismerjük egymás lelkének titkait.
-Valaha vége lesz?-kérdezte egy lélehzetvételnyi idő után.
-Azon vagyok, hogy végetvessek ennek-feleltem rá pillantva.
-De mégis hogyan, Des? Lehetetlen...Alig beszélhetünk, mert figyelnek ránk és az utóbbi szökésünk óta most a biztonsági előírások is szigorodtak. CSAK MIATTUNK!
-Semmi sem lehetetlen. Demetria nem véletlenül írt nekünk a börtönből. Szerinted ha lehetetlen volna, hogy tudta volna elküldeni nekünk a levelet a fegyházból, egyenesen ide, az intézetbe? Elég kicsi az esélye ilyenkor a szerencsének.
-Szerinted tervez valamit?-pillantott rám érdeklődve. Én viszont csak tehetetlenül széttártam a karom, és megráztam a fejem.
-Nem tudom-feleltem őszintén.


Aztán lassan lecsengett az ünnepi, ámbár számunkra siralmas időszak, és minden visszatért a normál kerékvágásba...egy normál ember életében. De nem a miénkben. A mi életünk egyhangú volt, ezzel pedig egy idő után meg kellett barátkoznunk. Főleg, hogy Demetria azóta egy sort sem írt vagy üzent. Kezdtük feladni a reményt, és beletörődnünk mindenbe, ami az életünkbe csöppent. A magány, mely teljesen felőrölt minket, annak ellenére, hogy ott voltunk egymásnak, nem volt mihez fogható. Mindig is úgy tartottam, amikor még egy átlagos tinédzser életét éltem, hogy a magány nem létezik. Csak magányos ember, aki önként feladja a boldogságot, csakhogy saját magába roskadhasson és éljen valamilyen más, egyéni életet a többiek nélkül. Szerettem egyedül ücsörögni a szobámban, és kibámulni a fényekkel és felhőkarcolókkal teli városba az ablakomon keresztül. Szerettem augusztus felé hullócsillagokat lesni az égen, miközben az ablakomat kitártam, hogy beáramoljon a kinti nyüzsgés, mely hajnali egy-kettő tájékán már csendéletté változott. De amikor bekerültem a Willardra, átértékeltem a magányról szóló teóriámat. Mert nem én választottam az egyedüllétet, mások taszítottak abba. Erre pedig én vagyok a tökéletes példa.
Tehát Demetria nem írt. Mi pedig Gabrielle-vel furcsáltuk. Olyan volt, mintha nem is létezett volna a cetli, amit küldött. Próbáltunk Gabyval esténként csak ülni a szobájában, és csendben arra összpontosítani, hogy mi történhetett. Választ azonban sosem találtunk.



2015. február 27.
Alig pattantak ki a szemeim, és dörzsölhettem meg az ablakon beszivárgó napsütéstől, Angelia nyitott be hozzám, és felvont szemöldökkel rám meredt.
-Kelj fel-közölte egyszerűen, én pedig sóhajtottam.
-Miért? Ma nem kapok gyúgyszert...
-Látogatód van-mondta, nekem pedig szaggatni kezdett, valami belül... Hirtelen feljebb ültem, és megtámaszkodtam az államon.
-Ki van itt?-kérdeztem komolyan.
-Csak öltözz fel, pár perc múlva itt vagyok érted-felelte ellent nem mondást tűrő hangvétellel, és kiment a szobából. Alig telt le két perc, meg sem mozdultam, csak azon agyaltam, ki jöhetett be hozzám.
Öt perc elteltével elkészültem. Megmosakdotam, majd a ,,legjobb" kinézetű intézeti egyenruhámat vettem fel. Egy fekete melegítő és egy fehér lenge felső, amit még az érkezésemkor osztogattak ki, még három ilyen fazonú, de más szinű szettel együtt. Választékos ruházataik vannak. Megfésültem a hajam, amennyire csak tudtam, majd rámeredtem a tükörképemre. Megnyaltam az ajkam, és kidörzsöltem a karikákat a szemem elól, mintha az eltűntetné őket. Persze, nem volt olyan szerencsém. Egy nagy sóhajtást követően, Angelia pontosan, ahogy megígérte, benyitott, és intett, hogy induljak el. Nem tudtam, ki az, aki látni akar. Megfordult a fejemben Rose is, akinek felettébb örültem volna. Megfordult a fejemben egy ügyvéd is, akit ő rendelt ki, hogy megtámadhassuk a bíróságot, és fellebbezzünk a kijutásomért. Legalább akkor nem kéne megint megszöknöm - gondoltam. Angelia a látogató helyiség előtti ajtónál megállt, és szigorú tekintettel rám nézve azt sugallta, menjek be. Szorosan lehunytam a szemem, és benyitottam a sárga ajtón.
-Te?-éreztem, ahogy a vér kiszáll a testemből, az arcom pedig hulla színűre változik. Mindenkire számítottam...csak őrá nem. Vagyis inkább őrá nem akartam.
-Igen, én-szólt vissza, majd egy pillanatra felállt. Becsuktam magam mögött az ajtót, azonban lépést tenni képtelen voltam. Sokat változott. Hosszú, egyenes haját most levágatta és mélyebb vörös melírekkel árnyaltatta be, mely kissé hullámosan lógott a vállára. Konzervatív stílusú ruhát viselt. Könnyed capuchino barna overál volt rajta, fekete elegáns magassarkúval. Táskája a kis kopott asztalon volt. Látszott rajta, hogy méregdrága. Egy év alatt temérdek sokat változott.
-Mit akarsz tőlem?-kérdeztem vagy két percnyi nyúzó csend után.
-Csak gondoltam, meglátogatlak-dobta át rövid haját a válla felett.-Elvégre egy igaz barát dolga ez. Vagy tévedek?-rátapintott azokra a mondatokra, amiktől tudta, pontosan a szemébe fogok nézni. Így is tettem. És mély hallgatásba temetkeztem. Megkért rá, hogy üljek le. Lassan odasétáltam a székhez, és leültem, mire ő is hasonlóképp tett. -Na, és hogy vagy?-kezdett csevegni, melynek baljós jeleit véltem felfedezni. És átgondoltam a dolgokat.
-Minden rendben-tekintettem rá, majd összekulcsoltam a kezem az asztalon.-A nővérek, orvosok kedvesek, megértőek... Olyan ez, mint egy üdülés-meséltem teljesen beleélve magam. Szemében nem láttam semmit, csupán csak mosolyt az arcán. De azt valahogy éreztem, nem volt őszinte.-Az állapotom is javult, most már csak egy kicsit vagyok pszichopata-folytattam tovább, miközben előrébb hajoltam, hogy jobban a szemébe mondhassam. Egy leheletnyi változást mutatott a tekintete, mert hátradőlt a székén.
-Örülök-mondta, majd elővette a táskájából a pénztárcáját. Furcsálva figyeltem, mit vesz ki belőle.-Tessék-emelt ki egy képet.
-Mi ez?-tettettem kedves csodálkozást, majd elvettem a fotót, és megnéztem. És ilyen gyorsan, egy világ is összedőlt bennem. A képen Rose néni és a szüleim vannak egy kerti háttérben. Mosolyognak, boldogok. A háttérben továbbá még található egy grillsütő, napsütés, virágok... A kép hátulján fel volt tűntetve a dátum is, méghozzá Rose kézírásával : 1998. június 7.-ekkor voltam másfél éves. Pontosan tudtam, mihez kötető a dátum. A könnyeim visszatartása olyan volt, mintha egy bányában dolgoznék mosolyogva. Egyet nem sikerült visszatartanom, mely még láthatóan le is pergett az arcomon. Ő...Loren pedig rezzenéstelen arccal figyelt, miközben élvezte, hogy szemtől-szemben ülhet velem egy kihalt lyukban. Ha szeretett volna, meg is ölhetett volna, de tudta, hogy ezzel elegendően porba taszít.
-Maradjon csak nélad, külön ezért repültem ide Las Vegasból, hogy neked átadjam ezt a számodra felettébb fontos képet -közölte ártatlan arccal, én pedig meggyötört tekintettel, szipogva meredtem rá. Az egyik kezem a szék mellett volt, és a körmömmel a rajta levő festéket kezdtem el foszlatni. Nem sok vélasztott el attól, hogy tényleges pszichopata legyek.
-Miért hoztad el ezt ide?-kérdeztem halkan, kissé eszelős pillantással.
-Mondtam már. Mert számodra ez sokat jelent-mosolyodott el. A kép dátuma a szüleim halálának dátuma volt. Rose nénim a tragédia után ráírta a hátuljára a dátumot, majd eltette, és csak tízéves koromban mutatta meg. A kép akkor készült, amikor Rose és a szüleim egy átlagos napon, átlagos grilltalálkozót szerveztek a nagynénim házában. Miután onnan hazaindultunk, egy óvatlan pillanat bezavart a számításainkba, és karamboloztunk. Sírtam, bömböltem, akárcsak egy átlagos kisbaba...de szerencsétlenségemre túléltem, mert valaki kihúzott a kocsi hátsó üléséből. A szüleimet már nem tudták kihúzni, túl veszélyesnek tartották, ezért kihívták a mentőket és a tűzoltókat. Állítólag már akkor nem voltak eszméletüknél. Mire kiértek volna, a kocsi felrobbant, és a képkocka, amire emlékszem, azok csak a narancssárga színű lángok. Ez a dátum, mely megváltozatta az életemet. Nem nőhettem fel a szüleimmel, nem kiabálhattak rám, ha rossz voltam, nem oktathattak ki a helyes döntésekről. Anyával nem beszélhettem a pubertás kori kérdéseimről, apát pedig nem nevethettem ki, ha az életembe belépő fiúk kivégzéséről beszél. Egy egész kazettányi filmtekercs kimaradt az életemből nélkülük. Ezt pedig Loren pontosan jól tudta. Pontosan jól tudta, mivel tudna még nekem egy utolsó döfést benyújtani.
-Menj el innen, most!-kértem élesen, de ő csak felnevetett. A hangja égette a fülemet.
-Destiny, Destiny, Destiny...-rázta a fejét hitetlenül.-Mi lesz így veled? Az állapotod most úgy látszik mégsem jó...-tetettett szomorúságot. Muszáj lesz beszélnem Mrs. Johnson igazgatónővel, hogy emeljenek az adagodon. Ez így nem lesz rendben...-ingatta a fejét, én pedig gúnyosan elmosolyodtam.
-Jól tudom, hogy mindent eddig is te intéztél.
-Varázslatos eszed van-támaszkodott az állára, engem csodálkozó tekintettel fürkészve.
-És miért?-néztem rá.-Itt ígyis-úgyis kínoztak volna. Miért szóltál bele?-tettem fel a kérdést nyugodtan.
-Mert nekem ez így tökéletes, drága barátnőm-felelte egyszerűen, majd egy széles vigyor jelent meg az arcán. Hah...méghogy én vagyok a pszichopata.-Tudod...-kezdett csevegni ismét.-Te mindig is egy hatalmas nagy lúzer voltál. Egy átlagos, közönséges lúzer, akit csak én méltattam értelemre az életben. Ha én nem vagyok, akkor te ki sem mozdultál volna a szánalmas szobád falai közül-mondta, én pedig ismét rá néztem.
-Akkor miért barátkoztál velem? Ha olyan népszerűnek vallod magad, akkor miért nem a fajtád-beliekkel mutatkoztál?-erre nem tudott mit szólni, csak önelégülten vigyorgott még mindig. Talán ráfagyott a szájára.-Csak nem azért, mert ők meg veled nem akartak mutatkozni?-tettem fel a kérdést, és láttam, ahogy Loren önelégült vigyora lassan átvált egy durva, bosszúszomjas vadállat vicsorává.
-Nem vagy abban a helyzetben, hogy nekem tegyél fel kérdéseket. Elvégre én vagyok az, aki kint van, aki élvezi az életet, veled ellentétben. És nyugalom, továbbra is azon leszek, hogy a szüleid után küdjelek. Megölted Jake-t, én pedig megöllek téged!-fröcsögte az arcomba, én pedig hirtelen kihajoltam a székből, és megragadtam a nyakát. Minden erőmmel folytogatni kezdtem, és nem érdekelt, ha tényleg megfullad. De amit a szüleim meggyalázásáért tett és mondott...az mindennek a teteje volt. Szinte már élveztem a fulldoklását.-Se-se-segítsééég!-krákogta, mire bejött két ápoló, és leszedtek róla. Rám taszigállták a zubbonyt, majd Angelia és Gloria is bejöttek.
-Mi folyik itt?-kérdezte az igazgató.
-Ez az őrült meg akart ölni! Csupán békülési szándékkal jöttemm, át akartam adni a szülei képét, mert tudom, hogy sokat jelent neki, erre folytogatni kezdett-eredtek meg hamis könnyei, Gloria pedog szikráklat szórt tekintettel nézett felém.
-Mondd, mégis mi a francot képzelsz magadról?-kiáltott, majd egy heves mozdulattal felpofozott. A nyakam oldalt maradt, de nem az ütéstől, hanem attól, mert nem akartam feléjük visszafordulni.-Vigyétek a gumiszobába-utasította az ápolókat.-És ameddig nem mondom, addig senki se merje őt onnan kihozni! Értve vagyok?-hangja éles volt, az egész északi szárnyban hallani lehetett, mire mindenki csak bólogatott. Egy pillanatra odafordulva, a szemem sarkából láttam, ahogy Lorent eltölti a boldogság. Szemeimből patakokban kezdtek el folyni a lángoló könnyeim, miközben szó szerint elrugdostak a szürke gumiszobáig, amit természetesen rám is zártak. Nem múlt a fájdalmam, de belegondolva, nagyon jól esett, amikor megtéphettem azt az elkényesztetett libát. Akit egykor a legjobb barátnőmnek vallottam. Aki egykor csak szívességből volt a barátnőm. Akinek leütöttem a Jake nevű barátját, aki meg akarta őt erőszakolni. Mindig is furdallt kíváncsiság, vajon mi lehet a fiú szüleivel. Tudhatják-e, hogy én vagyok a gyerekük gyilkosa... Számtalanszor megfordult már a fejemben, vajon mi lehetett a temetésén, vagy hogy Loren elment-e rá. Hirtelen rápillantottam a kezemen lévő vágásra, amit az üvegszilánk okozott, amikor leütöttem a fiút. Örökre a nyoma ott marad...a heg bizony nem tűnik el. Része marad az életünknek.
Csaknem egy hetet ültem bezárva a szürke gumiszoba falai között. Mintha tényleg becsavarodtam volna, úgy éreztem magam. És lehet, hogy igen. Csak nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Csupán csak ennivalót, innivalót kaptam, és naponta kétszer mehettem ki a mosdóba. Akkor is csak kísérettel. Tudtam, hogy Loren kívánta így, és miután elvittek, ő beszélt Gloriával, és mégtöbb feltételt szabott az ottlétemnek. Biztos voltam benne. Az ember ilyen helyen, ilyen hosszú időre bezárva csak merengeni tud. Gondolkodni a múlton, a jövőn és a jelenen. És azon agyalni, mit kell és mit kellett volna megváltoztani. Épp a szokásos gondolatmenetem folyt, amikor nem Gloria, nem is az ápolók egyike, hanem Angelia tipegett be hozzám, és szokásosan szigorú tekintettel meredt rám. Arca ráncos volt, szemöldöke ultravékony és koromfekete. Tekintete pedig sátáni.
-Nos, királylány-ironizált a gazdájához hasonlóan. Eléggé átvette Gloria szokásait az évek során, pedig nem is voltam ott olyan rég, hogy észrevegyem.-Újra visszamehetsz a szobédba. Lejárt a bűnetési időd-közölte ünnepélyesen, én pedig felvontam az egyik szemöldököm.
-Csak nem Miss Tyler rendelkezett így?-kérdeztem gúnyosan, mire Angelia az ég felé nézett és sóhajtott, majd ismét rám nézett.
-Nem vagy abban a szituációban, hogy kérdezgess, Evans. Inkább csak örülj. Tudod, eddig te vagy az egyetlen beteg, aki ennyi mindent elkövetett egy intézetben anélkül, hogy ne örökre zártuk volna be a padlás-beli zárkába.
-Óh, akkor köszönetet mondok majd levélben Loren Tyler kisasszonynak-mondtam, majd Angelia figyelmen kívül hagyva a beszólásomat, kivezetett a karomnál fogva, és visszatessékelt a szobámba. A szorításától máig felszisszenek, ha hozzáérek ahhoz a ponthoz a karomon.
Leültem az ágyamra, és a befüggönyözött ablakot kémleltem. Felálltam, és elhúztam a zavaró tényezőt, hogy láthassam a kertet. Felettébb ködös idő volt, és rettentően hűvös. Kedvem lett volna sétálni. De túl fáradt voltam ahhoz. Csak lefeküdtem a számomra még mindig idegen ágyra, és nem tudom, hogyan...de álombamerültem.



Folytatás következik...