Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
depression

Elvették a Sorsom 8. rész

A. SABIAN · 5 hónapja
   Az ápolónő odaért hozzám, és bevezetett a szobámba, ami a folyosó végén volt, befordulva balra, majd még kétszer jobbra. Elég eldugott kis zugot kaptam, mondhatom. 
-Öltözz át, öt perc múlva visszajövök a ruháidért-utasított ,,kedvesen". És ahogy azt parancsolta, pontban öt perc múlva be is rontott, hogy elvigye a ruháimat, valahova a raktárba. Óh, pedig én hogy szerettem azt a farmert...
-Mondd csak, neked nincs hangod? Néma vagy?-kérdezte felszegett állal az ápolónő, mivel még addig  nem nagyon szólaltam meg, csak bólogattam, mint egy kutya. 
Várta a reakciómat, de csak annyi futott át bennem, ,,nem szabad megtörnöm", mivel ez egy stratégia volt részemről, ami pont akkor alakult ki, amikor átléptem ennek az átkozott helynek a kapuját.  
-Angelia!!!-hangzott az igazgatónő hangja kintről.
-Máris megyek, asszonyom!-szólt ki Angelia.-Veled pedig még nem végeztem-közölte ígéretképpen.-Hidd el nekem, kislány, jobb, ha együttműködsz velünk és így a te életed is könnyebb lesz, meglásd-vetette oda már fenyegetésképpen, majd kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Én pedig próbáltam leülni a kőkemény ágyamra, és szerencsémre nem törtem el a bordáimat sem, amikor megkíséreltem azt, hogy le is feküdjek. Fáradt voltam, és még az sem érdekelt, hol vagyok. Talán, abban a pillanatban fel sem fogtam igazából, hol is vagyok. Csak mélyen magamba roskadva az oldalamra fordulva feküdtem, és megpróbáltam aludni. 
Amikor viszont lehunytam a szemem, azonnal eszembe jutott az a sok kínzás, a sok vádaskodás, Rose, Loren, a barátja, akit ráadásul megöltem, a szülei ostromozásai, az én szüleim halála, amit végig kellett néznem kiskoromban és egyszerre minden eszembe jutott abban a röpke 1 másodpercben. És mit ad sors, sírni kezdtem. Már mozdulni sem bírtam a fájdalomtól, és akkor fogtam fel igazán, amit azelőtt 3 perccel nem. Hogy az új otthonom egy bolondokháza...
 Egy kis idő után megtöröltem a szemem, és felültem az ágyon. Nem tudtam visszafeküdni, féltem. És legfőképp az éjjelektől kezdtem megrémülni, mert nem tudtam, hogy is fogok akkor aludni, ha olyankor, fényes nappal rám tör a depresszió. Mert ez már az volt.  És kiment minden álom a szememből, pedig kis idővel azelőtt még marha fáradt és marha álmos voltam...
   Már épp feküdtem volna vissza, hogy megpróbáljak aludni, amikor óriási zaj jött egy másik szobából. A falat püfölte valaki szüntelen és kiabált is mellé. Nem hagyta abba. 
Próbáltam figyelmen kívül hagyni, amikor is már vagy fél órája csinálhatta, de nem ment. És csodálkoztam is, hogy nem állítja le senki, úgyhogy úgy döntöttem, én megyek át személyesen, és én kérem meg a tagot, hogy ,,Basszus, nem csak te vagy itt elmebeteg" szöveggel kicsit lenyugtassam. 
Kinyitottam az ajtóm, és kilestem, tiszta-e a levegő. Az volt, furcsa módon. Mert a mi szárnyunkon (a déli szárnyon) egy lélek sem volt. Se ápolónő, se ápoló, se orvos, se senki... És ez fura volt. Viszont hallottam hangokat, és az az északi szárnyról jött. Azaz ezek szerint, az északi szárny nyüzsgött az emberektől. 
  Gyorsan átsettenkedtem a tőlem kábé, egy és fél méterre lévő szobához, és lassan benyitottam, ügyelve, hogy a hátam mögött se teremjen ott bárki is. Majd óvatosan beléptem a szobába. A tag mondhatni lenyugodott, mire beértem, szóval el is mehettem volna. Be volt fordulva, fejbúbig be volt takarva és mozdulatlan volt. De nem mentem el. Sőt, beljebb léptem, és becsuktam az ajtót. Hangyaléptekkel odasettenkedtem hozzá, és megnéztem, ki az, aki ott fekszik. Egy lány volt. A közelségemre kinyitotta a szemét, rám nézett és felém fordult. 
-Bocsi, hogy zavarlak, de tudod a kopácsolásod kissé zavaró-közöltem a lánnyal természetes hangnemben, mintha csak egy normális emberrel beszélgetnék. 
Nem szólt, szóval inkább megszólaltam ,,őrült nyelven".-Légyszi, ne játsszál fakopácsot, oké?". Legnagyobb meglepetésemre a lány ezen nevetni kezdett, én meg megijedni.
-Bocsánat, hogy zajt csináltam-fejezte be a nevetést, és megszólalt, mintha tényleg normális lenne. Nem rángatózott és nem nézett úgy rám, mint a horror filmekben lévő ,,horror bolondok", akiknek a nézésüktől is feláll a szőr a hátadon. Teljesen természetes volt. 
-Gabrielle Arton vagyok. Téged hogy hívnak?
-Grace Destiny Evans.
-Szép név. Te vagy az új beteg?
-Igen...Honnan tudod?
-Terjednek a hírek...Tudod, hallottam, ahogy rólad beszélnek. Angelia és mrs. Gloria. 
-Mit beszéltek?-kérdeztem kétségbeesetten.
-Hogy nem beszélsz, és hogy így nem leszel velük jóban. 
-Áh, ez a terv-nevettem fel.-Amúgy miért püfölted a falat, ha megkérdezhetem?-ültem le elé egy székre.
-Rohamok-mondta, majd amikor kérdőn ránéztem folytatta.-Mindig rám törnek... Nem múlnak-fogta a fejét.
-Ők tették?
-Nem. Az anyám. Elárulhatok egy titkot?
-Persze.
-Az megöltem az anyámat-kezdte, én pedig reflexből felpattantam, és rémülten néztem rá. 
-Nyugtatózott és sosem szeretett-folytatta figyelmen kívül hagyva, hogy felálltam.-Ülj vissza, kérlek.
-Gabrielle, nem is ismersz...miért mondod ezt el nekem?
-Mert 5 nyomorult éve nem ismeri senki az igazságot. 
Az apám alkoholista volt, az anyám ütött-vert, és ki tudja, miért nem adott be egy gyerekotthonba. Bár az lett volna a  sorsom...
-Sajnálom.
-Az egyik nap több adag nyugtatót, hormongyógyszert, antidepresszánst akart beadagolni nekem, de elegem volt, és nem hagytam. Dulakodni kezdtünk-sorolta mindezt úgy, hogy a falat  bámulta- És megfogtam az asztalon levő vázát, és...és-megakadt. Nem bírta folytatni, de tudtam a befejezést. 
Megsimítottam a vállát, és hagytam, hogy sírjon.
Én pedig ott voltam vele, azzal a félelemmel, hogy akárki bejöhet. De éreztem, nem hagyhatom egyedül. Tudtam, benne szövetségesre lelhetek.
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!