Elvették a Sorsom 7. rész

A rendőr autó kábé fél órával később Las Vegas híres Mccarran repterén állt meg, ahol megvallom, életemben kevésszer jártam. És a legnagyobb probléma, hogy nem egy hawaii-i utazás vár rám, hanem egy new yorki kínzás. Nos, majdnem ugyanaz.
Az egyik rendőr visszaszállt a kocsiba, és elhajtott, a másik pedig jött velem fel a repülőre, nehogy ,,szökési kísérleten" törjem a fejem. A reptéren leültem egy várakozó padra, míg a rendőr,( aki ,,vigyázott rám", és elszállított A pontból B pontba) épp a jegyeket intézte a pultnál. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy miért történik ez. Miért kell 19 évesen így végeznem, és ki tudja...leszek vagy 80 éves mire kijutok onnan? Vagy esetleg soha?
-Megvan a jegy. A gép 5 perc múlva indul-jött oda hozzám a rendőr, akivel (és a társával, aki csak a reptérig szállított bennünket) nem beszéltem egy árva szót sem eddig.
Félénken bólintottam, mire leült mellém.
-Nem vagy az a gyilkos fajta-jegyezte meg a kébé, 25-nek kinéző rendőr.
-Pedig az vagyok-válaszoltam egy kis idő múlva kínos mosollyal.
-Áldozat vagy-mondta vagy 1 perc néma csend után.-Áldozat-ismételte meg.
-Honnan veszi?-kérdeztem döbbenten.
-A gyilkosok nem így néznek ki. A szemükben kegyetlenség van és bosszúszomj.
Agresszívan mondják el az indítékot, és feltűnően vallják magukat ártatlannak.
Sok esetben volt részem, hogy valódi gyilkosokat viszek be a cellába, szállítom el a börtönbe, vagy megyek ki érte e helyszínre. És valódi ártatlanokkal is tettem már ugyanígy. És ilyenkor nem szólalhatok meg. Hogy ,,Basszátok meg, retkes zsernyákok! Ártatlan!". Tudod hányszor gondoltam ezt? Sokszor. De nem tehettem ellene semmit.
-Szóval, maga azt hiszi, ártatlan vagyok?
-Tudom, kislány. Tudom-mondta, mire a sírás kerülgetett újra.-Mennünk kell-közölte, majd odasétáltunk a géphez.
-Kellemes utazást!-kívánt mindenkinek a stewardess jó utat előttünk, és ezt figyeleve elgondolkodtam, hogy ez a dögunalomig ismételt jókívánág, meg a mosolygás hozzá, az valódi-e az ő szemszögükből. Hogy nem unják azt, hogy mindennap rámosolyognak az emberekre, és jó utat kívánnak nekik...vajon ezt szívből teszik, vagy a pénz a lényeg? Ezen sem tudtam sokat töprengeni, mert tudtam, hogy az elmegyógyintézetben igazából nem ez lesz, amin agyalni fogok. Vagy épp ellenkezőleg. Lehet, hogy semmi más nem lesz nekem, csak a merengés. -Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, amikor épp az ablakhoz döntve a fejem (legalább baró helyet kaptam a repülőn), a felhőket, amiken épp áthatolunk, meg a lenti pirinyó tájat figyeltem.
20:50 volt. A telefonom mutatta, ami még akkor nálam volt.
Figyelni kezdtem azt a sok boldog embert, akik szintén a gépen voltak, és akik szintén New Yorkba utaztak. Ki nyaralni, ki munkaügyben, ki családtaghoz, vagy ki épp a Willardra. Ki-ki hogyan. És elnézve a mosolyukat, összeszorult az amúgy is hangyányira zsugorodott és törött szívem.
-Jól vagy?-kérdezte a mellettem ülő rendőr, akinek a nevét is megtudtam, Thomas.
-Igen-bólintottam.-Öhm...körülbelül mikorra érünk oda?
-Reggel 10-re. A reptérről fogunk egy taxit.
-Értem. Köszönöm.
-Elvinnélek várost nézni, de az intézet 1-re vár, és szíves örömest bedugnálak egy hotelbe, és nesze nyaralj...de ez a munkám-próbált viccelődni.
-Hát...a hotel azért jobb-mosolyodtam el.
Egy kis idővel később sokan aludtak a gépen, még Thomas is mellettem. De én nem tudtam. Nem tudtam se aludni, se pihenni, és egyáltalán ülni sem. Úgyhogy kimentem a mosdóba, mert úgy éreztem, haldoklom. Izzadtam, fájt mindenem, s mégis semmim, remegtek a kezeim meg a lábaim, és fáztam, de mégis melegem volt. Megmostam az arcom, és megtöröltem, miközben éreztem, hogy a mellettem a kezét mosó hölgy figyel.
-Repülési fóbia?-szólalt meg végül kedvesen.
-Igen. Mindig is féltem a repülőkön-válaszoltam a félig helyes választ, mert ez így igaz. Mindig is féltem a repülőn.
-Értem. A barátoddal jöttél?-kérdezte Thomasra utalva.
-Á...-kezdtem volna, de megakadtam- Igen-kaptam észbe.
Aranyosak vagytok-jegyezte meg.-További jó utat.
-Köszönjük, motyogtam magamban, majd észrevettem, hogy a mosdóban már csak én vagyok.
-Hol voltál?-ébredt fel Thomas, mikor visszaértem.
-Csak a mosdóban-mondtam, mire bólintott, majd megpróbált visszaaludni.
A repülőn leoltották a fényeket, csak a telefonok/tabletek stb. kijelzője világított, az olvasó emberek elaludtak, a plafonon működő tévét pedig nem nézte senki, ezért a stewardessek kikapcsolták. Későre járt, 0:13-at mutatott az óra. Én pedig még mindig nem tudtam aludni. Csak a tájat, az alattunk lévő tengert figyeltem. És ki tudja mikor, de elaludtam.
-Hahó-vert ki az álomból, hogy Thomas a vállamat piszkálva ébresztget.
-Neked is jó reggelt-köszöntöttem álmosan, mégis megrekedten.
-A gép 5 perc múlva leszáll. Készülődj.
-Hány óra?-kérdeztem, mert a telefonom sikeresen lemerült.
-8:55. Épp arra lesz időnk, hogy 1 órát utazzunk egy taxiban.
Az időtől görcsbe szorult a gyomrom, és legszívesebben rajta maradtam volna a repülőn. És ahogy azt Thomas megjósolta, 5 perc múlva le is szállt a gép.
A reptérről fogtunk egy taxit, amibe ő ült előre, én pedig hátra, és ott is az ablaknak döntve a fejem, csak azt vártam, bár meghalnék.
-Hová vihetem Önöket?-kérdezte a taxis.
-A Willardhoz-válaszolta Thomas, mire a taxis furán nézett,
-Az elmegyógyintézethez?
-Igen-válaszoltam én.
Majd beindította a kocsit, én pedig New York utcáiba vesztem. Megvallom, Las Vegas se kutya, mert tényleg gyönyörű...de New York.... Azt sem mondanám, hogy szebb, mert Las Vegas is a világ leggyönyörűbb városai közé tartozik, de New Yorkra inkább a ,,más" jelzőt illetném. a Time Squere, a Central Park és a további jellegzetes helyek nézésekor bealudtam. Megint. Pedig még fáradt sem voltam, tisztán emlékszem.
Amikor a taxi lassított, jelezve, hogy megérkeztünk, felébredtem. És látva azt a hatalmas, és legendásan ijesztő épületet/drakula kastélyt, teljesen földbegyökerezett a lábam. És azt hiszem, Thomas sem volt másként.
-Megérkeztünk-fordult hátra Thomas, mire bólintottam, és óvatosan kiszálltam.
Kivette a csomagomat a csomagtartóból, majd szólt a taxisnak, hogy várja meg. Apropó taxis...kissé tele lehetett a gatyája a hely láttán. De, ez csak így margóra. Nehogy szegény taxisunk szégyenkezzen, ha valaha elolvassa valaki ezeket a sorokat.
-Be kell mennünk-szorította meg a kezem Thomas, mire némán bólintottam megint.
-Jó napot!-jött ki a hely igazgatónője, ,,köszönteni" minket, vagy inkább csak engem.
-Gloria Johnson -mutatkozott be viszonylag kedvesen, majd a kezét nyújtotta felénk.
-Grace Destiny Evans-mutatkoztam be természetesen.
-Nos, ő a beteg?-kérdezte a kissé idős igazgatónő Thomast.
-Igen.
-Nos, lányom. A szobádat előkészítettük, a ruháiddal együtt-közölte, miközben beinvitált a hely belsejébe is.-Előre szólok, hogy a telefon és más kommunikációs eszközöket nem tűrök meg, ezenkívül az itt kapott ruhát szabd viselned!-mutatta ki a ,,foga fehérjét", és belekezdett hivatalosan is a kínzásomba.-További szabályokat majd a szobádban lévő házirendben tudhatsz meg!-sorolta, majd a kezét nyújtotta utalva arra, hogy adjam oda a kommunikációs eszközeim, így az elején.
-Nem beszél?-kérdezte Thomast mrs.Gloria, miután átnyújtottam az egyetlen elektronikus dolgot, ami nálam volt. A telefonomat a töltővel együtt. A lemerült telefonomat, muhahah.
-Destiny!-bökött oldalba Thomas.-Figyu, hamar kikerülsz innen, ha rendesen viselkedsz-mondta, de nem tudtam rá hallgatni.
-Nos, hagyom, hogy elbúcsúzz a barátodtól, aztán küldök egy nővért, hogy bevezessen a szobádba-közölte.
-Öhm, nem járunk-felelte Thomas. A második ember, aki ezt hiszi. Érdekes.
-Annál jobb-szögezte a szavait nekem, majd otthagyott minket az előtérben.
-Figyu-kezdte Thomas, akit időközben megkedveltem.-Túléled, oké? Kikerülsz innen hamarosan-próbált nyugtatni, én pedig egy hirtelen pillanatomban megöleltem.
-Bocs...csak...-szabadkoztam, miután eltoltam magamtól.
-Semmi baj. Örülök, hogy megismertelek Destiny. Minden jót!-köszönt el, majd kiment, és beszállt a taxiba, hogy a felszálljon az első repülőre, ami Las Vegasba tart.
Kedves srác volt. Bár ne így ismertem volna meg. És, hogy most ezeket a sorokat írom, még mindig emlékszem, milyen kedves is volt.
Miután elhajtott a taxi, az eső szakadni kezdett. És villámlott. És én ezt a saját ostromomnak éltem meg,hogy ott álltam egy elmegyógyintézet előterében, és látva, hogy egy fehér ruhás ápolónő közeledik felém, és pont villámlik. Na, attól kezdve semmi sem volt véletlen.