Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
depression

Elvették a Sorsom 7. rész

A. SABIAN · 6 hónapja
 A rendőr autó kábé fél órával később Las Vegas híres Mccarran repterén állt meg, ahol megvallom, életemben kevésszer jártam. És a legnagyobb probléma, hogy nem egy hawaii-i utazás vár rám, hanem egy new yorki kínzás. Nos, majdnem ugyanaz.
Az egyik rendőr visszaszállt a kocsiba, és elhajtott, a másik pedig jött velem fel a repülőre, nehogy ,,szökési kísérleten" törjem a fejem. A reptéren leültem egy várakozó padra, míg a rendőr,( aki ,,vigyázott rám", és elszállított A pontból B pontba) épp a jegyeket intézte a pultnál. Folyamatosan azon járt az agyam, hogy miért történik ez. Miért kell 19 évesen így végeznem, és ki tudja...leszek vagy 80 éves mire kijutok onnan? Vagy esetleg soha?
-Megvan a jegy. A gép 5 perc múlva indul-jött oda hozzám a rendőr, akivel (és a társával, aki csak a reptérig szállított bennünket) nem beszéltem egy árva szót sem eddig.
Félénken bólintottam, mire leült mellém.
-Nem vagy az a gyilkos fajta-jegyezte meg a kébé, 25-nek kinéző rendőr.
-Pedig az vagyok-válaszoltam egy kis idő múlva kínos mosollyal.
-Áldozat vagy-mondta vagy 1 perc néma csend után.-Áldozat-ismételte meg.
-Honnan veszi?-kérdeztem döbbenten.
-A gyilkosok nem így néznek ki. A szemükben kegyetlenség van és bosszúszomj. 
Agresszívan mondják el az indítékot, és feltűnően vallják magukat ártatlannak.
Sok esetben volt részem, hogy valódi gyilkosokat viszek be a cellába, szállítom el a börtönbe, vagy megyek ki érte e helyszínre. És valódi ártatlanokkal is tettem már ugyanígy. És ilyenkor nem szólalhatok meg. Hogy ,,Basszátok meg, retkes zsernyákok! Ártatlan!". Tudod hányszor gondoltam ezt? Sokszor. De nem tehettem ellene semmit. 
-Szóval, maga azt hiszi, ártatlan vagyok?
-Tudom, kislány. Tudom-mondta, mire a sírás kerülgetett újra.-Mennünk kell-közölte, majd odasétáltunk a géphez.
-Kellemes utazást!-kívánt mindenkinek a stewardess jó utat előttünk, és ezt figyeleve elgondolkodtam,  hogy ez a dögunalomig ismételt jókívánág, meg a mosolygás hozzá, az valódi-e az ő szemszögükből. Hogy nem unják azt, hogy mindennap rámosolyognak az emberekre, és jó utat kívánnak nekik...vajon ezt szívből teszik, vagy a pénz a lényeg? Ezen sem tudtam sokat töprengeni, mert tudtam, hogy az elmegyógyintézetben igazából nem ez lesz, amin agyalni fogok.  Vagy épp ellenkezőleg. Lehet, hogy semmi más nem lesz nekem, csak a merengés. -Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben, amikor épp az ablakhoz döntve a fejem (legalább baró helyet kaptam a repülőn), a felhőket, amiken épp áthatolunk, meg a lenti pirinyó tájat figyeltem. 
   20:50 volt.  A telefonom mutatta, ami még akkor nálam volt. 
Figyelni kezdtem azt a sok boldog embert, akik szintén a gépen voltak, és akik szintén New Yorkba utaztak. Ki nyaralni, ki munkaügyben, ki családtaghoz, vagy ki épp a Willardra. Ki-ki hogyan.  És elnézve a mosolyukat, összeszorult az amúgy is hangyányira zsugorodott és törött szívem. 
-Jól vagy?-kérdezte a mellettem ülő rendőr, akinek a nevét is megtudtam, Thomas.
-Igen-bólintottam.-Öhm...körülbelül mikorra érünk oda?
-Reggel 10-re. A reptérről fogunk egy taxit.
-Értem. Köszönöm.
-Elvinnélek várost nézni, de az intézet 1-re vár, és szíves örömest bedugnálak egy hotelbe, és nesze nyaralj...de ez a munkám-próbált viccelődni.
-Hát...a hotel azért jobb-mosolyodtam el.
  Egy kis idővel később sokan aludtak a gépen, még Thomas is mellettem. De én nem tudtam. Nem tudtam se aludni, se pihenni, és egyáltalán ülni sem. Úgyhogy kimentem a mosdóba, mert úgy éreztem, haldoklom. Izzadtam, fájt mindenem, s mégis semmim, remegtek a kezeim meg a lábaim, és fáztam, de mégis melegem volt. Megmostam az arcom, és megtöröltem, miközben éreztem, hogy a mellettem a kezét mosó hölgy figyel.
-Repülési fóbia?-szólalt meg végül kedvesen.
-Igen. Mindig is féltem a repülőkön-válaszoltam a félig helyes választ, mert ez így igaz. Mindig is féltem a repülőn.
-Értem. A barátoddal jöttél?-kérdezte Thomasra utalva.
-Á...-kezdtem volna, de megakadtam- Igen-kaptam észbe.
Aranyosak vagytok-jegyezte meg.-További jó utat.
-Köszönjük, motyogtam magamban, majd észrevettem, hogy a mosdóban már csak én vagyok. 
-Hol voltál?-ébredt fel Thomas, mikor visszaértem.
-Csak a mosdóban-mondtam, mire bólintott, majd megpróbált visszaaludni.
 A repülőn leoltották a fényeket, csak a telefonok/tabletek stb. kijelzője világított, az olvasó emberek elaludtak, a plafonon működő tévét pedig nem nézte senki, ezért a stewardessek kikapcsolták.  Későre járt, 0:13-at mutatott az óra. Én pedig még mindig nem tudtam aludni. Csak a tájat, az alattunk lévő tengert figyeltem. És ki tudja mikor, de elaludtam. 
  -Hahó-vert ki az álomból, hogy Thomas a vállamat piszkálva ébresztget.
-Neked is jó reggelt-köszöntöttem álmosan, mégis megrekedten. 
-A gép 5 perc múlva leszáll. Készülődj.
-Hány óra?-kérdeztem, mert a telefonom sikeresen lemerült.
-8:55. Épp arra lesz időnk, hogy 1 órát utazzunk egy taxiban.
 Az időtől görcsbe szorult a gyomrom, és legszívesebben rajta maradtam volna a repülőn. És ahogy azt Thomas megjósolta, 5 perc múlva le is szállt a gép.
A reptérről fogtunk egy taxit, amibe ő ült előre, én pedig hátra, és ott is az ablaknak döntve a fejem, csak azt vártam, bár meghalnék.
-Hová vihetem Önöket?-kérdezte a taxis.
-A Willardhoz-válaszolta Thomas, mire a taxis furán nézett,
-Az elmegyógyintézethez?
-Igen-válaszoltam én. 
Majd beindította a kocsit, én pedig New York utcáiba vesztem. Megvallom, Las Vegas se kutya, mert tényleg gyönyörű...de New York.... Azt sem mondanám, hogy szebb, mert Las Vegas is a világ leggyönyörűbb városai közé tartozik, de New Yorkra inkább a ,,más" jelzőt illetném. a Time Squere, a Central Park és a további jellegzetes helyek nézésekor bealudtam. Megint. Pedig még fáradt sem voltam, tisztán emlékszem.
  Amikor a taxi lassított, jelezve, hogy megérkeztünk, felébredtem. És látva azt a hatalmas, és legendásan ijesztő épületet/drakula kastélyt, teljesen földbegyökerezett a lábam. És azt hiszem, Thomas sem volt másként. 
-Megérkeztünk-fordult hátra Thomas, mire bólintottam, és óvatosan kiszálltam.
Kivette a csomagomat a csomagtartóból, majd szólt a taxisnak, hogy várja meg. Apropó taxis...kissé tele lehetett a gatyája a hely láttán. De, ez csak így margóra. Nehogy szegény taxisunk szégyenkezzen, ha valaha elolvassa valaki ezeket a sorokat.
-Be kell mennünk-szorította meg a kezem Thomas, mire némán bólintottam megint.
-Jó napot!-jött ki a hely igazgatónője, ,,köszönteni" minket, vagy inkább csak engem.
-Gloria Johnson -mutatkozott be viszonylag kedvesen, majd a kezét nyújtotta felénk.
-Grace Destiny Evans-mutatkoztam be természetesen. 
-Nos, ő a beteg?-kérdezte a kissé idős igazgatónő Thomast.
-Igen.
-Nos, lányom. A szobádat előkészítettük, a ruháiddal együtt-közölte, miközben beinvitált a hely belsejébe is.-Előre szólok, hogy a telefon és más kommunikációs eszközöket nem tűrök meg, ezenkívül az itt kapott ruhát szabd viselned!-mutatta ki a ,,foga fehérjét", és belekezdett hivatalosan is a kínzásomba.-További szabályokat majd a szobádban lévő házirendben tudhatsz meg!-sorolta, majd a kezét nyújtotta utalva arra, hogy adjam oda a kommunikációs eszközeim, így az elején. 
-Nem beszél?-kérdezte Thomast mrs.Gloria, miután átnyújtottam az egyetlen elektronikus dolgot, ami nálam volt. A telefonomat a töltővel együtt. A lemerült telefonomat, muhahah.
-Destiny!-bökött oldalba Thomas.-Figyu, hamar kikerülsz innen, ha rendesen viselkedsz-mondta, de nem tudtam rá hallgatni.
-Nos, hagyom, hogy elbúcsúzz a barátodtól, aztán küldök egy nővért, hogy bevezessen a szobádba-közölte.
-Öhm, nem járunk-felelte Thomas. A második ember, aki ezt hiszi. Érdekes.
-Annál jobb-szögezte a szavait nekem, majd otthagyott minket az előtérben.
-Figyu-kezdte Thomas, akit időközben megkedveltem.-Túléled, oké? Kikerülsz innen hamarosan-próbált nyugtatni, én pedig egy hirtelen pillanatomban megöleltem.
-Bocs...csak...-szabadkoztam, miután eltoltam magamtól.
-Semmi baj. Örülök, hogy megismertelek Destiny. Minden jót!-köszönt el, majd kiment, és beszállt a taxiba, hogy a felszálljon az első repülőre, ami Las Vegasba tart.
Kedves srác volt. Bár ne így ismertem volna meg. És, hogy most ezeket a sorokat írom, még mindig emlékszem, milyen kedves is volt.
Miután elhajtott a taxi, az eső szakadni kezdett. És villámlott. És én ezt a saját ostromomnak éltem meg,hogy ott álltam egy elmegyógyintézet előterében, és látva, hogy egy fehér ruhás ápolónő közeledik felém, és pont villámlik. Na, attól kezdve semmi sem volt véletlen.
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!
Törölt felhasználó · 6 hónapja
Nagyon jó story. Várom a folytatást! :)