Belépés
Elfelejtettem a jelszavamat

Elvették a Sorsom 6. rész

2017-04-29

És elérkezett életem péntekje, ami történetesen 13-a volt.
A tárgyalás délben kezdődött, de én már reggel kilenckor készültem rá lelkileg. Bár...szerintem, az mindenki számára bizonyos, hogy egy ilyenre nem lehet felkészülni sehogy sem. Kint sütött a nap, sétáltak az emberek, mégis úgy éreztem, csak a mi házunk felett vannak sötét felhők. Csak egy átlagos péntek 13-a volt (már, aki nem babonás). Normális iskolaidő, munkanap és teljesen átlagos kinti zajok. De ez én életemnek ez a nap kicsit sem volt átlagos.
-Destiny!-hallottam Rose hangját a kertből.-Gyere, hozz még földet a garázsból-szólt, én pedig bementem a földért.
A garázs és a benne lévő, számomra eddig ismeretlen és értéktelen dolgok hirtelen értékessé váltak. Megfigyeltem a kocsin lévő szennyeződések, a sarokban elhervadt levendula...minden érdekessé változott. A hosszas gondolatomat pedig megrekesztette a tudat, hogy éppen földért mentem be.
-Izgulsz?-kérdezte Rose, miközben kapált.
-Inkább félek-javítottam ki keserű mosollyal a számon.
Rose egy ideig hallgatott, majd letette a kapát, levette a kesztyűjét, felállt és megfogta a vállamat.-Semmi baj nem lesz!-mondta a szemembe, amitől akaratlanul is megnyugodtam.-Ne állj itt. Menj, reggelizz, aztán öltözz fel szépen-utasított.
-De segíteni hívtál. Maradok.
-Úgysem tudsz-nevetett ki. Kiskorod óta próbállak megtanítani a kerti munkára. Mit mondjak? Reménytelen eset vagy-nevetett, mire én is elmosolyodtam, és egyben a sírás is fojtogatott.
Bementem a házba, csináltam magamnak egy lekváros szendvicset ,és főztem egy teát.
Az ablakon kinézve jobban magába vonzott a keserűség és a határtalan rettegés.
A lekvárt valahogy nem édesnek, hanem savanyúnak éreztem, a teát pedig íztelennek. Alig tudtam lenyelni, de muszáj volt. Kellett az energia, még ha túl sokat nem is vittem be a szervezetembe. Evés után felöltöztem (normál szürke farmer, egy bordó blúzzal, farmer dzsekivel és egy kicsit komolyabb alkalmakra tartogatott, fekete balerina cipővel), majd kontyba fogtam a hajam.
Az óra már 11.30-at mutatott, azaz idő volt. Indulnunk kellett. Időközben a nénim is elkészült, úgyhogy beszálltunk a kocsiba, és egyenesen a bíróságra vettük az irányt.
Másodfokú tárgyalás, juhé. Ennél csak az volt ,,jobb",hogy Lorenék már az előtérben várakoztak , és mit mondjak... Nem féltek az ítélettől. A tanúk, a megölt fiú anyja (aki többfajta ribanc megnevezéssel is illetett), az ügyvédek...mind készen álltak a kezdésre.
-Kérem, jöjjenek be!-szólt ki az ügyész. Mi pedig bementünk. Engem a legelső ,,részleg"-be ültettek, egyetemben Lorennel, aki szintén ,,főszereplője" a történetnek.
És megkezdődött. Az ügyész először az ,,áldozat" édesanyját hallgatta ki, az én ügyvédemmel és Lorenével felváltva, aztán Lorent, majd a tanúkat. Mindeközben végig hidegrázásom volt, egy kis remegéssel és gyomorgörccsel fűszerezve. Az ügyvédem nyugtatott, vagyis inkább próbált, és Rose is védelmező pillantásokat vetett felém...de valahogy tisztában voltam vele, hogy ezek csak csupán áltatások.
Aztán érkezett egy kis csavar a történetben. Amikor a tanúk elmondták a szerintük látottakat, a bíró már meghozta volna az ítéletet, amitől elájulhatnékom támadt, viszont...valaki betoppant a terembe, úgy látszik hívatlanul. Nekem pedig a tagtól felment a vér a fejembe. Dr. Martinez lépett be, egy USB kulccsal a kezében. Itt már tudtam, végem. Lesápadtam, és egyben ki is zöldültem (micsoda színskála...hm), és látva Loren önelégült képét, még hányingerem is lett.
-Jó napot, mindenkinek!-köszöntött a doktor, viszonylag kedvesen. Én lennék az utolsó tanú.
-Nem hívtunk több tanút, kedves doktor Úr!-nézett végig az orvosi ruhás fickón.
-Ezt akkor mondja, ha megnézett valamit.
-Uram, ez egy tárgyalás. Nem valami klinika. Kérem távozzon!-utasította a bíró.
-Nem hiszem, hogy ezt mondja majd, kedves bíró Úr, ha megnézi a bizonyítékot, ami a birtokomban van-mutatta fel a pendrive-t, majd az esküdtszék felé biccentett, akiknél volt notebook.
-Esetleg lejátszhatom?-kérdezte a doki.
A bíró egy ideig vacillált, majd bólintott.-Amennyiben olyan tartalom van Önnél, ami csak a bíróság megtévesztésére szolgál, azonnal őrizetbe helyeztetem!-közölte a bíró, mire a doktor elkérte a laptopot, és beindította a lejátszást.
Én pedig majdnem szörnyethaltam. A videón ott volt minden, amit 2 napja tettek velem. Természetesen, úgy vágták meg, hogy ne kínzásnak tűnjön, hanem rohamoknak, amiket én produkálok. Rose elképedve figyelt, az ügyvédem az orrnyergét dörzsölgette, az összes többi ember pedig rám nézett és őröltnek tituláltak.
A videónak vége lett. A bíró pedig megszólalt.
-Az ítéletet meghozzuk az esküdtszékkel, addig mindenki fáradjon ki! Engem a zokogás kerülgetett, Lorent pedig az ördögi kacaj, főleg, ahogy összenéztek a dokival.
A folyosón Rose kikelt magából és Lorennek támadott. Az őrök fogták le.
-Te átkozott kurva! Mit tettél az unokahúgommal? Átkozott cafka-fejezte be, majd leköpte a lányt. És megérdemelte.
A lármát meghallva az ügyész kiszólt, méghozzá két okból kifolyólag.
Az egyik, hogy fejezzük be, a másik pedig, hogy megvan az ítélet.
Bementünk, viszonylag csendesen, de Loren, az én és a nénim tekintete összeforrt a dühtől.
-Az ítéletem a következő-kezdte a bíró, mire a görcsök a hasamban csomókká alakultak.-Miss Grace Destny Evans-t a bíróság...elítéli!-ütötte jogerőssé az ítéletet.
Bennem pedig megállt az ütőér. De nem fejezte be, folytatta az ítéletkimondást.
-A hölgyet a new yorki Willard elmegyógyintézetbe helyezem. A tárgyalás pdig befejeződött.
Én pedig nem bírtam tovább. Zokogva a földre borultam , és könyörögtem az ítélet megmásításáért. És azért, mert nem voltam bolond! Most sem vagyok az!
De a bíró ezt nem vette figyelembe. Így hát egy pszichopata módon nekitámadtam Lorennek, és olyan erőből felpofoztam, hogy egy óriási, véres karmolás keletkezett az arcán. Pont a jobb szeme alatt. És ezek után sem álltam le. Lekarmoltam a kezét és kiráncigáltam a hajtincseit. És most, mindezek után 2 évvel, megmondom: Kibaszottul jólesett megtépni.
Visszatérve... A bíró kiáltott az őröknek, hogy azonnal vigyenek az új ,,otthonomba", Loren sírt, a szülei mégtöbb elszámolást ígértek. Engem pedig felhúztak a földről és vinni akartak, de még egy pillanatot kértem.
-Loren-néztem a vörösre sírt, keserű ábrázatommal a szemébe.-Még nincs vége! Én leszek a te rémálmod!-fröcsögtem az arcába, aztán pedig hagytam, hogy elvezessenek.
De utoljára a szemébe néztem, és lehet találgatni mit láttam benne. Félelmet.
Aztán a tárgyalóból kimenet, sok-sok őrrel az oldalamon, hallottam, hogy Loren még árulkodik egy sort a bírónak, hogy megfenyegettem. A szülei az arcát vizsgálták, az ügyvédem folyamatosan futott utánam, megpróbálva tartani az őrök sietős tempóját, folyamatosan azt szajkózva, hogy ,,Ne aggódj Destiny, fellebbezünk", de ezek elhaladtak a fülem mellett. Nem tudtam bólintani, csak magam elé bámulva, szorító mellkassal hagytam el az épületet, elviselve, hogy az őrök folyamatosan taszigálnak.
Az épület előtt pedig Rose állt, és zokogott. A szemébe is alig tudtam nézni. Az őrök megint megálltak velem, és Rose átölelt és megpuszilt. A fülembe súgva pedig csak annyit mondott: ,,Soha ne add fel!"
Rose-t otthagyva, aki megállás nélkül sírt, beültettek a kocsiba, és meg sem álltak velem a reptérig. Csomagom az volt, otthon mindenre felkészültem. De a kocsiban nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, i vár rám azon a szörnyű helyen. Zokogtam, sírtam, belül. Kívül pedig, egy megkeseredett lélek pillantott rám az autó ablakából.
És igen. Lorennek sikerült végérvényesen tönkretennie engem.
De nem adhattam fel. Mert volt egy célom, amit véghez kellett, hogy vigyek. Akkor, abban a pillanatban, reptér felé tartva, hogy felszálljak az első járatra, ami New Yorkba vezet, két őrrel az oldalamon, megfontoltam, mit, miért fogok tenni.

Hozzászólások (0)