Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
depression

Elvették a Sorsom 5 .rész

A. SABIAN · 7 hónapja
  Szerda volt, méghozzá április. Az őrök pontban 10:30-kor jöttek értem a cellába, hogy elvigyenek a tárgyalásra.
Nagy szerencsémre vehettem fel emberi ruhát ( Rose folyamatosan küldött a 2 hét alatt), majd bilincsben vittek át a bíróságra. Áhh, kicsit sem volt kínos. 
Belépve (vagy inkább betaszigálva) éreztem, hogy minden tekintet rám szegeződik. Rose, az általam bántalmazott srác, tanúk már mind elfoglalták a helyüket. Utánam pár perccel pedig a Loren-klán is megérkezett. Észrevétlenül leültek, engem pedig egyenesen a bíró előtti ,,kispadra" ültettek le, az ügyvédem mellé, aki próbált nyugtatni, azzal a bizonyos ,,minden rendben lesz" szöveggel.
  Loren szülei szúrós szemekkel figyeltek, Loren gonosz pillantásokat vetett rám, Rose pedig gondterhelten és elkeseredetten fohászkodott.  Nem sokkal később, a bíró már a vádakat sorolta ellenem, de a szavaira egyszerűen nem tudtam összpontosítani. 
-Ártatlannak vallja magát?-kérdezte tőlem a bíró.
-Bíró Úr!-szólt közbe Mrs. Clarkson, az ügyvédem.- A védencem ugyan bűntettet követett el, de csupán önvédelmi okokból kifolyólag. 
-Mss.Evans-ot kérdeztem-meredt rá a bíró.
-Nos...ahogy az ügyvédem elmondta, az úgy van-válaszoltam szerintem, határozottan.
-Tiltakozom!-kiabálta be Loren és a srác anyjának a közös ügyvédje.-Loren kisasszony látta a készakarva elkövetett gyilkosságot!
-Elutasítom-,,nyugtatta" le a bíró.
  És ez így ment több mint 3 órán keresztül. Mindenki mutogatott egymásra, egymást hibáztatták, és egy óriási rodeó keletkezett a bíróságon. A bíró pedig nem tudott dönteni.
-A tárgyalást berekesztem! Ha mindenki tud normális bizonyítékokat bemutatni, és nem halpiaci veszekedést produkálni egy bíróságon, akkor 1 hét múlva örömmel megnyitom a tárgyalást újra! Ami pedig Önt illeti, Mss. Evans. Szabadlábra helyezem a tárgyalásig!-jelentette be, mire Lorenék csaknem verekedést kezdeményeztek.   
  Rólam levették a bilincset, az ügyvédem gratulált egy sort, Rose pedig lassan odasétált hozzám és szorosan átölelt. 
-Nem engedem, hogy bemocskolják a becsületed!-súgta a fülembe, majd eltolt magától. 
Amikor hazaértünk, leültem a szobámban lévő fotelbe, és a nyakamban lógó medált szorongattam.  Gondolkodtam, vajon mi lesz 1 hét múlva. Hogy vajon, kiengednek, vagy újra elítélnek. Zavaros gondolamenetemet Rose ebédbejelentése szakította meg.
Evés után a szobámba vonultam ismét. Nem tanultam, mert ugybár a sulimból kirúgtak, a diákmunkám pedig becsődölt azon, hogy ,,segíteni akartam, de gyilkosság lett a vége", így hát onnan is kirúgtak. Elvégre, senki sem akar egy ,,gyilkossal" dolgozni. És a semmittevés, na az...hát, kiakasztott. Szóval, életem utolsó szabad 1 hetét nyugalomban töltöttem. Nem voltak kötelességeim, csak a gondolat, hogy ezek a bizonyos kötelességek baromira hiányozni fognak. Mert ugye, az ember inkább dolgozik vagy tanul, mint börtönben szenved. Vagy máshol, hah.
A merengésemet Loren SMS-e zavarta meg, amin persze meg is lepődtem. Azt írta:
,,Jól figyelj! Most azonnal kimész a házból és elhúzod a beled a megadott címre..."
Ezen akaratlanul is felnevettem, mármint az egész üzeneten. Régen szokott így kommunikálni velem. Ez az úgynevezett ,,haragszom rád, de bírlak" énje Lorennek.  És épp ezért lepődtem meg. Mert megfordult a fejemben...hátha... De elvetettem, egyrészt amiatt, hogy sosem bocsát meg, másrészt meg ezen agyalni sem volt időm, mert az SMS-ben elküldött cím kicsit frusztrált. Ennek ellenére erőt vettem magamon és öltözni kezdtem.
A szőkésbarna hajam úgy nézett ki, mint egy oroszlánnak, ezért kénytelen voltam kivasalni. Aztán felvettem a jól ismert szürke dzsekim és a fekete bakancsom, majd beszóltam Rose-nak egy ,,Majd jövök" félét, de szerintem nem hallotta, mert épp varrt valamit, és elindultam a házunktól kábé 10 percnyire levő címre.
  Amikor odaértem, többször is megnéztem a telefonomban lévő címet, nem-e tévedtem el...de nem. Minden stimmelt. Mégsem értettem, mit keresek egy raktár előtt. Fura érzés kerített hatalmába a hely láttán. 
Erőt véve magamon lassan lépkedve mentem be a nyitott helységbe. A raktár üresen tátongott, én pedig gyanakodva, félénken sétáltam beljebb. 
Elkezdtem szólítgatni Lorent, de eleinte nem válaszolt. Későre járt már, azaz sötét volt, így ijesztő volt ott lenni, látszólag egyedül. És ami ennél is ijesztőbb volt, az a hirtelen fellobbanó fény, és a mögöttem lassan lezáródó raktár ajtó.
A következő pillanatban pedig Loren sétált hozzám lassan tipegve a magassarkújában, gonosz vigyorral az arcán. Ekkor már tudtam, az egész olyan lesz, mint egy oscar-díjjas akció filmben.
-Miért hívtál ide?-kérdeztem, miközben halálfélelemben körülnéztem. 
-Nyugi...-sétálgatott nyugodtan.
-Loren, ez nem vicces! Mi ez az egész?-kérdeztem indulatosan.
-Dr. Martinez!-szólított valakit-jöjjön, kérem.
És a következő másodpercben egy kábé 30-as éveit súroló, fehér köpenyes , kezében gyógyszer-ládát szorongató tag került be a képbe.
-Hadd mutassam be a pszichiáteredet.
-Mi van?-értetlenkedtem döbbenten.
-Örvendek-nyújtotta a kezét az ,,orvos".
-Mi ez, Loren???-kérdeztem figyelmen kívül hagyva a doktor kezét, amit felém tartott.
-Kezdheti-utasította Loren, majd egy betegágyhoz vonszoltatott az orvossal.ű
-Hagyjon! Segííítséééég!-kiabáltam torkaszakadtából.
-Nyughass már!-keményített be a pszichiáter is.
-Altassa be, míg elvégzi a munkát!-parancsolta Loren. 
Kapálóztam, védekeztem, de a doki egy tűvel minden egyes próbálkozásomat becsődítette. Az elaltatásom utolsó másodpercében láttam, hogy Loren épp a raktár ajtót zárja be, egy óriási kulccsal. És ez volt az utolsó képem. A világ számomra elsötétült. Mintha egy örökkévalóság lett volna. Csak feketeséget láttam mindenhol, illetve nem láttam. 
Nem tudom, hány perc, óra vagy másodperc elteltével, kinyitottam a szemem. Eleinte csak a plafont láttam és szédültem, aztán pedig megjelent fölöttem a sátán.
-Felébredt-szólt a dokinak.-Készítse a kamerát!
Fogalmam sem volt, mit tettek velem, és hogy még mit fognak, arról pedig végkép nem, hogy mire kell a kamera.
Ijedten felugrottam az ágyon, mintha csak rosszat álmodtam volna, majd Lorenre és Mr. Martinezre néztem. Idegesen mozgolódni kezdtem, de észrevettem, hogy zubbony van rajtam. Izzadtan, mégis szétfagyva akartam kérdőre vonni őket, de nem tudtam megszólalni.
A doki odajött hozzám, majd egy hatalmas injekciós tűvel beleszúrt a nyakamba, amitől nyüszítettem, közben pedig elkezdett rázni a hideg és remegtem. Egyre csak verejtékezve , fura hangokat kiadva ziháltam, rázkódva, vacogva, zubbonnyal a karomon fetrengtem az ágyon. És lekamerázták. Mindent. És akkor fogtam fel, miért teszik. Bizonyítéknak.
Próbáltam megszólalni, de csak nyikorgó hangok jöttek ki belőlem. 
Vagy 5 percen át videóztak. Én pedig ebben a (kábé) 5 percben kiszenvedtem az egész nyomorult életem.
Olyan voltam, mint egy igazi őrült. A viselkedésem és a külsőm is így hatott.
  Miután elkészült a ,,remekmű", Loren egypárszor fel is nevetett  a videó visszanézésekor, a kamu dokival együtt. 
-Nos, Destiny-sétált oda az ágyamhoz-Mostmár nincs az az égi csoda, ami megment téged!-fröcsögte az arcomba azzal a letörölhetetlen vigyorral a száján.
Az orvos írt valamit, aztán összeszedte a holmiját és nemes egyszerűséggel kisétáltak az elhagyatott raktárból, az elhagyatott környékre. 
Én pedig ott feküdtem totál tehetetlenül, véglegesen tönkremenve. Egy percre félrebillentettem a fejem, és láttam, ahogy Loren és Mr.Martinez búcsúzkodtak. Jobban mondva, Loren pénzt adott az állítólagos dokinak, és nyomatékosan a doki agyába véste, hogy ne tűnjön még el, mert van még egy feladata, ezért számít rá, amiért mégtöbb pénzt kaszálhat. Ezután mindketten beszálltak a kocsiba és elhajtottak.
Belőlem pedig még az injekció hatása sem távozott el, és még azt sem tudtam, hogyan meneküljek el arról a borzalmasa helyről olyan későn, ahol még a madár is alig repül.
Aztán próbáltam felkászálódni több-kevesebb sikerrel, míg nem kábé a hetvenötödik próbálkozásra sikerült felülnöm, és ezzel egy időben a beszédkészségem is újra működött. 
-Segítséég!!!-kiáltottam összevissza a kihalt erdős részen lévő raktárból.
De válasz nem érkezett. A telefonom is lemerült, ami a farmeremben volt, ugyanis csak egy kórházi köpeny és a fehérneműm volt rajtam. Mocskosnak éreztem magam, és kétségemben még felöltözni sem volt erőm. Végig a bőgés kerülgetett, de nem sírtam. Nem sírhattam. Hogy Loren még ennél is nagyobb nyeregben legyen?! Na nem. Csak könnyeztem és könnyeztem az ágyamon, ahogy vártam a csodára. Aztán felvettem a bakancsom (a többi ruhára nem volt időm) és kimerészkedtem a sötétbe és ott kezdtem üvöltözni segítségért. 
Vagy fél órát fagyoskodtam a raktár előtt. A hangom egyre halkabb lett és egyre csak fáradtam. De nem adhattam fel. Utoljára megszorítottam a nyakamban levő törött szív medált, és ,,minden mindegy" alapon ismét kiáltottam. És az most éreztem, kontinenseket behallatszó kiáltásnak is megállta volna a helyét.
És sikerrel jártam. Egy alak sietett felém. Többször is megdörzsöltem a szemem, hátha csak káprázik, de nem. Tényleg valaki meghallotta kiáltásomat.
Ahogy a világosba ért, megláttam magam előtt egy srácot.  Azonos színű haja volt, mint nekem, jóképű volt (ezt persze akkor nem nagyon firtattam, hisz nem az volt a megfelelő pillanat, de most szerintem, nyugodtan megvallhatom), és káprázatosan szép volt az a félmosoly, amit nekem villantott.
-Te kiáltottál segítségért? tette fel a költői kérdést.
Megszólalni sem tudtam, de most úgy éreztem, nem az injekció miatt, ami ismét hatását vette volna rajtam. Ösztönösen a kezemmel próbáltam takarni a testem, mivel csak egy lepel volt rajtam, meg a fehérnemű...
-Öhm. Igen-szólaltam meg végül.
-Mi történt veled?-kérdezte meg óvatosan, mire belőlem kitört a hosszasan tartogatott zokogás. Leborultam a földre, mint egy féleszű, és bőgtem. Nem csodáltam volna, aha ijedtében elfut és otthagy, de nem tette. Sőt. leguggolt hozzám és ,,megérintsem vagy inkább ne?" mozdulattal inkább a kezét nyújtotta és felsegített.
Bekísért a raktárba. és szó nélkül figyelt. Én pedig megpróbáltam a helyzethez képest kevésbé ciki lenni és abbahagyni a bőgést. Viszonylag gyorsan sikerült.
Adott egy csomag zsepit, közben rákérdezett, hogy mi is  történt velem.
-Hát, elraboltak. És nem tudom mi történt...-hazudtam-De valahogy haza kell jutnom...
-Elviszlek-ajánlotta fel.
Egy kicsit hátráltam, mire közbeszólt.
-Ne félj tőlem...gondolom, mit tettek veled...Van itt normális ruhád?-nézett végig rajtam.
-Van-válaszoltam halkan.
-Akkor öltözz fel, hazaviszlek. 
Én pedig felöltöztem sebesen, mert  nem akartam, hogy a lepelnél is többet lásson.
-Megvagyok-sétáltam oda hozzá a kocsijához, amit időközben odahozott a raktárhoz.
-Rendben, szállj be.
Beindította a motort, én elmondtam a pontos címet, és elindultunk. 
-Hogy hívnak?-kérdezte hol rám nézve, hol az útra.
-Grace Destiny Evans. Téged?
-Daniel. Daniel Stephenson.
Gondolom kíváncsi vagy, miért nincs ezen a helyen egy lélek sem, igaz?
Óvatosan bólintottam.
-Mert építkezés folyt itt, de abbahagyták.
-És mi épült volna?
-Diliház-mondta, mire összeszorult a torkom.
-Te miért voltál ott?-kérdeztem egy idő után.
-Van az erdő szélén régi telkünk, amit az apám hagyott rám. És hetente egyszer megnézem, kitakarítom, satöbbi.
-Értem...csak nem...az apukád?
-De. Meghalt.
-Részvétem-sütöttem le a szemem.
-És a te családod?
-A nagynénimmel élek, a szüleimet elvesztettem.
-Sajnálom-érzett együtt hasonlóan.
-Itt vagyunk-jelentettem be.
-Hm...Las Vegas leghíresebb utcájában laksz, hallod-e.
-A mi környékünk azért nem olyan híres. Csak egy átlagos kertes ház.
-...Minden jót!-köszönt el.
-Neked is. És köszönöm-mosolyogtam rá, mire bólintott. 
Meg sem várva a reakcióját, vagy a további mondani valóját otthagytam. 
Pedig úgy láttam, akart még volna valamit mondani. De nem vártam meg. Tudtam, bármit is akar, nem mondhatom azt, hogy ,,igen, persze, hogyne...", mert ilyen már nem lesz az én életemben. 2 nap múlva tárgyalás volt, nekem pedig megpecsételték a sorsomat. Már nem volt visszaút. 
  A házba belépve lassan levettem a bakancsom és próbáltam észrevétlenül beosonni a szobámba. Persze, hogy nem sikerült. Rose ott ült a konyhaasztalnál, és amikor elmentem volna mellette a sötétben, felnyitotta a villanyt.
-Mondd csak, nem kéne ilyen esetekben felhívni engem??? Halálra aggódtam magam!-szidott le.
-Sajnálom, csak lemerültem-motyogtam.
-Hol voltál?
-Egy buliban...pár baráttal.
-Az eset óta nincsenek is barátaid-méregetett.
-Régiek...itt vannak New Yorkból a húsvéti szünetre jöttek és még maradtak 3 hetet. Holnap indulnak vissza-hazudtam neki is.
-Máskor ilyen ne forduljon elő!
-Nem fog-biztosítottam róla, mert tudtam, máskor már nem érek haza.-Fáradt vagyok, lefekszem-adtam neki egy puszit, majd bementem a szobámba.
Pizsamába öltöztem át, és befeküdtem az ágyamba.  Aludni viszont nem tudtam, sírni viszont annál inkább.
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!