Elvették a Sorsom 3. rész

A rendőrség épületétől azonnal haza vezetett az utam. Amikor a las vegasi, külvárosi, csendes környékünkön bekanyarodtam a házunkhoz, a szívem a torkomban dobogott.
Majd erőt véve magamon, bekopogtam, szándékosan nem a saját kulcsommal nyitva a zárat.
-Szia...-köszöntem Rose-nak, aki csak az ajtónak dőlve állt és meg sem szólalt.
Egy biccentéssel jelezte, hogy bemehetek.
-Rose...nem vagyok gyilkos!-néztem mélyen a szemébe, mire átölelt.-Az életed ezentúl megváltozik-súgta a fülembe. Értetlenül meredtem rá, miután eltoltam magamtól.
-Loren és a szülei ellened fordultak. Beszéltem Marcus nyomozóval is...semmi jóval nem kecsegtet. Az, hogy Loren magára vállalta a helyszínen a tett felét, attól még te is benne vagy jócskán!
-Lesz ügyvédem és lecseng az ügy...-próbáltam szerintem saját magamnak bemesélni.
-Des...Loren nem hülye lány. Tudja mit, miért tesz. És nem véletlenül vallott magára bizonyos dolgokat-kezdett könnyezni.
És így tovább beszélgettünk...majd bementem a szobámba.
A kis fotelemre ülve gondolkodni kezdtem, miért történik mindez pont velem. Nem jutottam sokra. Az íróasztalomhoz lépve, megpillantottam a szüleimtől kapott medált, amin egy fél szív csüngött, és amit már rég nem vettem fel. Kiskoromban előszeretettel hordtam, szó szerint soha nem vettem le. De ahogy idősebb lettem, az íróasztalom lámpájának tetejére került. Az, hogy nem hordtam, nem azt jelentette, hogy nem néztem vagy figyeltem minden nap. De most úgy éreztem, hordanom kell, mert szükségem van az általa adott erőre. Így hát aztán mindennap a nyakamban volt.
Összesen pedig 2 hetet lehettem otthon, úgy, hogy nem keresett senki.

2 hét múlva aztán Loren (!) dobott egy SMS-t, hogy menjek a közeli Starbucks kávézóba. Eleinte furán meredtem a kijelzőre, de végül visszaírtam egy ,,igen"-t, majd a szürke dzsekimért nyúlva és a sötét bakancsomat felvéve elindultam ,,mindegy mi lesz" alapon.
A kávézóhoz bekanyarodva, észrevettem Lorent egy teraszi asztalnál, és odamentem hozzá.
-Miért akartál látni?-ültem le elé.
Loren csak nyugodtan beleivott a kávéjába, majd egy számomra nyugtalanító vigyorral felelt.
-Tettesd magad bolondnak-közölte úgy, mintha csak azt állapítaná meg, hogy épp süt a nap.
-Mi?-fogtam fel a hallottakat.
-Ahogy mondom-ivott bele újra a kávéjába.
-Loren, te megőrültél?
-Itt most te leszel az, aki megfog őrülni-húzta gúnyos mosolyra a száját.
-Na ebből elég!-álltam fel idegesen.
-Ülj vissza!-utasított.
Hitetlenül nézve rá, visszaültem. Ő teljesen nyugodt volt, fura módon. De a tekintete elárult mindent. Gyűlölt, bosszúszomjas volt és egyben veszélyes is.
-Heló, mit adhatok?-jött oda egy korombeli pincérlány, amikor épp meg akartam szólalni.
-Öhm... egy pohár vizet-mosolyogtam rá.
-Hozom-mondta kedvesen.
-Loren, válaszolj!
-Bánt a bűntudat, igaz?-vigyorgott.
-Mit akarsz ezzel?
-Bánt vagy sem?
-Persze hogy bánt...
-Helyes-ivott bele megint az italába.
-Befejezted?-kérdeztem rezzenéstelen arccal.
-Még csak most kezdem, Destiny!
-Esküszöm, te nem vagy százas!
- Lehet, hogy nem, de attól még te fogsz az őrültek közé kerülni. Addig nem nyugszom, míg nem kapod meg, amit érdemelsz!-vette ki a kávéja árát a pénztárcájából, majd elment. Én pedig meg sem várva a vizem, hazamentem. Viszont, otthon sem volt jobb semmi. Sőt, a java még csak most következett.