Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
depression

Elvették a Sorsom 2. rész

A. SABIAN · 8 hónapja
A rendőrségen először engem, majd Lorent hallgatták ki. Egy Marcus nevű nyomozó vallatott mindkettőnket, elég cselesen. Persze, én tartottam magam ahhoz, hogy nem mondunk semmit. Csak reszkettem és sírtam, de szólni nem szóltam. Loren viszont igenis sokat mondott. Kábé egy órával később Marcus nyomozó ért ki Lorennel a kihallgatóból.
-Grace Destiny Evans!-szólt nekem.-Loren kisasszony teljesen mást állít, mint Ön...
  Erre Rose döbbenetében leült, Loren szülei pedig a fejüket fogták. A lányik csak mosolygott, de szerintem az inkább vicsor volt.
-Mindkettőt a fogdába!-intett Marcus az egyik őrnek, mire Loren szájáról lehervadt a vigyor.
-Tessék? -kérdezték egyszerre a szüleivel.
-Vigyék őket!-utasította a nyomozó az őröket.-Mindkettő mást mond. Sajnálom.
-Nem vihetik el a lányom!-szállt vitába Kate a lányáért.
  Rose kezébe temetett arccal sírt, nekem pedig majd' összetürt a szívem, hogy így kellett látnom azt az embert, aki a szüleim halála után felnevelt, gondoskodott rólam és feltétel nélkül szeretett.  Én pedig így háláltam meg...hogy börtönben, elvetemült gyilkosként kell látnia. Akkor, csak gyűlölni tudtam magam. 
  Lorennel egy tömegzárkába kerültünk, ahol leginkább utcanők, drogosok, alkoholisták és mindezek egy személyben voltak.  Félve léptünk be, de nagyon nem zavartuk őket. Nem akartak balhét, vagy ilyesmit. Ugyanaz volt a céljuk nekik is, mint nekünk. Kijutni onnan. 
Én egy szabad padra rogytam le , Loren pedig egy tőlem távoli falnak dőlve csúszott le a földre , és az arcát a tenyere közé temette. Feltehetőleg sírt.  Amikor felnézett, találkozott a tekintetünk. Kár volt. Szeme határtalan gyűlöletet, haragot, dühöt hordozott irántam. Majd újra lehajtotta a fejét, nekem pedig patakokban kezdtek folyni a könnyeim.  És az este még tartott. A cellatársaink bóbiskoltak, Loren sírt (de lehet, már elaludt), én pedig összekuporodva azzal töltöttem az időm, hogy a könnyeimet számolgatom. Emlékszem, vagy hetvenet számolhattam...
  Reggel olyan 10:50 körül  jöttek be hozzánk, hogy elengedjenek a cellatársainkkal együtt. Én komótosan feltápászkodtam, Loren viszont nemes egyszerűséggel kisétált a prostik és én előttem. Amikor odaértem a portához, Loren épp írt alá és rohamosan sietett kifelé. Én is gyorsan lerendeztem a recepciós ügyket, majd ,,szerencsémre" utolértem.
-Loren!-loholtam oda hozzá, mire fagyos tekintettel hátra fordult hozzám.-Szeretnék...-csuklottam el a mondat elején.-Bocsánatot kérni...nem...aka...akartam...rosszat....csak...se...segíteni...
Egy ideik karba tett kézzel fúrta a tekintetét az enyémbe. Komolyan, egy rühes kutyára is szebben néz az ember, mint Loren akkor rám.
-Amit te segítségnek nevezel, azt én gyilkosságnak!  Megölted az egyetlen jó dolgot az életemben-sírta el magát újra.
-De hisz...meg akart erőszakolni az a srác...-könnyeztem én is.
-És ha igen? Mit érdekel az téged, az a kettőnk dolga lett volna! Szerettem, szerettem Jake-t. És tudod, mért nem meséltem neked róla?-fésülte ki a vörös hajtincseit a szeméből .-Mert tudtam, hogy jó kislány létedre pont így reagálnál. De bocs...leromboltam az imidzsedet? Jobban mondva...pont te voltál az, aki lerombolta!-alázott le.
-Segíteni akartam! Soha, soha nem bocsátom meg magamnak, hogy ilyesmit tettem...de mégiscsak a barátnőmért tettem!
-Akarod mondani, a volt barátnődért. És igen...jobban teszed, ha tovább élsz a kínzó bűntudattal...Ugyanis Grace Destiny, te mindenért meg fogsz fizetni. MINDENÉRT! Elvetted a szerelmemet, én pedig elveszem az életedet!-fröcsögte a képembe., majd beszállt a kocsiba, a szülei mellé, akik rám sem néztek. Hűvös magatartást mutattak felém, majd elhajtottak. Pedig még azelőtti nap védeni akartak. Nem értettem már semmit. 
  És ott álltam céltudatlanuk, félig hajléktalanként, mert ugye Rose hallani sem akart felőlem. És azon filóztam, hogyan lettem 24 óra alatt egy roncs. Nem jöttem rá. Viszont, volt valami, ami eszembe jutott és adott egy kis erőt. A szüleim végső szavai: Soha ne adjam fel. És tudtam, nem adhatom, mert ez is csak egy ,,hullámvasút''-ahogy az apám mondta kiskoromban. Tudtam, hogy beszélnem kell a nagynénimmel, mert ő az, aki maradt nekem ezen a világon. Se barátom, se szüleim, se rokonom, se senkim nem mardt abban a pillanatban. Csak Rose-t akartam visszakapni.
  És az, hogy Loren beváltotta-e a fenyegetéseit, amiket azon az ominózus csütörtöki napon beígért? Ez egy másik epizódja az életemnek.
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!