Belépés
Elfelejtettem a jelszavamat

Elvették a Sorsom 15. rész

2017-12-14


Évadzáró fejezet.

2 hét elteltével....

Büdösnek, szutykosnak és mocskosnak éreztem magam annak a pokolnak a falai közt, ahol már több mint 2 hete sínlődtem. A hajam olyan volt, mintha trágyával bekent széna terítette volna a fejembúbját. A bőrömön zsíros keléseket éreztem, melyek gennyes sebek formájában látszódtak a testem egyes részein. S ez még nem volt minden. Nem csak a testem volt felháborító formába öltve, a lelkemből is kiszállt az erő. Féltem, feladom, s nem tudom végrehajtani a tervet, amit elszántan megalkottam magamban.
Amikor a legkevésbé számítottam rá, a fenti pokolba fellátogatott valaki. És nem az egyik ápoló, aki huszonnégy órában csak kétszer hozott fel vizet és ételt. Hanem valaki...valaki más, akinek a jelenléte az utolsó löketet is megadta ahhoz, hogy túléljek. Ez az ember pedig Gabrielle volt. Amikor a rácsokon keresztül megláttam homályosan közeledni az alakját, a sötétbe borult lelkem egyszerre csak megvilágosodott. Éreztem, ahogy a testemet mintha eltöltötte volna a D-vitamin, amiből csak kevés részem táplálkozhatott a mennyezeti kis lyuk által. Kétségbeesetten odaszökkent a rácshoz, én pedig nehézkesen ugyan, de felálltam, és odaléptem hozzá. Láttam, alig bírja visszatartani a könnyeit, de ennek ellenére erőt vett magán. Ujjait a rácsra szegezte, én pedig hozzáérintettem az én ujjaimat is. Kénytelen voltam megszólalni.
-Mit tettek veled...-szökött ki egy rekedt hang a száján. Képtelen voltam visszatartani a könnyeim. Éreztem, ahogy a keserű vízcseppek leperegtek az arcomon, és égetni kezdték az egész lényemet. Tényleg szörnyű dolog a sírás, de néha szükséges.-Ez embertelen-nézett körül ijedten.
-Meggyógyultál-mosolyodtam el, miközben egy újabb könnycsepp súrolta a számat.
-Csak testileg. Nélküled és Demetria nélkül belül még mindig fáj.
-Tudsz valamit róla?
-Börtönben van, állítólag 5 évet kapott-tört ki Gabyból a keserves zokogás, én pedig amennyire tudtam, a rácsokon keresztül próbáltam magamhoz szorítani.-Nem kéne most itt lenned-közöltem, mert nem sírhattam el magam megint. Csak rontott volna szegény lány helyzetén. Ő viszont csak megrázta a fejét, akár csak egy öt-hat éves kislány, aki nem akarja, hogy elvegyék a játékát.
-Gabrielle, hogy jöttél fel ide?-kérdeztem komolyan.
-Hallottam, ahogy Angelia beszél az egyik ápolóval. Talán John lehetett az. És habozás nélkül felszöktem.
-Bajba fogsz kerülni, menj innen!-utasítottam, akármennyire is fájt.
-De Destiny...-kezdett kissé nyugodni a hangja.-Tudok valamit. Erre összeráncoltam a szemöldököm.
-Azt is hallottam, hogy Gloria valami olyasmit tervez, hogy visszavisz téged a szobádba, ha jól fogsz viselkedni.
-Inkább maradok itt, minthogy visszamenjek. Inkább a halál-vágtam közbe.
-De nem ez a lányeg...-kezdett suttogni. Körülöttünk a vízcseppek a plafonról percenként hulltak le a földre, Gabrielle mindig a hátamögé lesett, mert a vízcseppek hangja olyan volt, mintha valaki megfigyelne minket. Nekem már volt időm hozzászokni. Már nem ijesztett meg. De neki láthatólag még új volt.-Gloria parancsra cselekszik!-suttogta, én pedig kitágult szemekkel meredtem magam elé. Nem értettem pontosan, mit takar ez a dolog.
-Ezt hogy érted?
-Mindent, amit veled tesznek, külső utasítások hatására teszik, Des. Ekkor elgondolkodtam. Ez magyarázat mindenre... Magyarázat a sok magánzárkára, a sok külön bűntetésre...-gondoltam azonnal bele.
-Jó, Gaby. Most már vissza kell menned.
- Nem! Én...
-Menj már!-kiáltottam rá kissé erélyesebben. Reméltem, hogy megértette, miatta tettem.
Visszaültem a sarokba, ahol egészen Gabrielle érkezéséig időztem. Ki kell derítenem, ki az, aki a nagyságos Gloriát irányítja-suttogtam. És természetesen ehhez az kellett, hogy valóban az igazgatónő úgy ítélje meg, hogy fel vagyok készülve újra a külvilágra, vagyis visszavihet a szobámba. Mert a bosszú nem bosszú, ha nem működünk együtt. Néha áldozatot kell hoznunk.

Három nappal később valóban két ápoló jött fel értem, hogy újra visszatoloncoljanak a helyemre. Ahogy ismét a hófehér, rideg szobám falait pillantottam meg, hirtelen elszállt az egészen addig érzett undor, ami a szoba iránt rögzüld meg bennem. Akkor azt éreztem, hogy kell egy zuhany abban az egészen addig undorítónak ható fürdőszobában, mert azok a körülmények, amelyekben 2 hétig raboskodtam, elfelejtettek velem minden addigi dolgot, amit rossznak ítéltem.
Az ápolók otthagytak, én pedig belenézve az ágyam fölötti miniatűr tükörbe, elszörnyedtem a látványomtól. Olyan voltam, mint egy szó szerinti kriptaszökevény. És talán nem is ez volt a legsúlyosabb, amit felfedeztem magamon -mert ezek ugyebár lemosható piszkok voltak. amik a testemet borították-, hanem a lelki kosz, ami perzselte a belsőmet. Abban nem hittem, hogy a szappan attól is megszabadít. És valóban nem.
A zuhany vagy fél óráig tarthatott. Minden mocskot, koszt és ragadó akármit sikerült lemosnom magamról. A tükörképem máris jobb képpel kecsegtetett.
-Lám, lám...a tékozló bárány visszatért-hallottam, ahogy egy női hang lép be a szobámba, lassú, ütemes magassarkú - járással.
Gloria volt az. Azonnal felismertem a hangját. Erőt véve magamon felvettem egy köntöst, és kiléptem a fürdőből.
-Szinte már el is felejtettem, milyen az arcod nem koromfeketén-nevetett fel jóízűen, de én csak szemrebbenés nélkül bámultam. Látszólag megijeszthettem -bár ezt sosem mutatta volna ki-, és felszegett állal befejezte a nevetést. Felvon szemöldökkel komolyabb hangsúlyú arcképre váltott.
-Miért hozatott vissza, ha csak szórakozni akar?-kérdeztem halkan, érzelemmentesen. S erre a távolság csak szűkült, ami elválasztott engem attól a szörnyeteg nőszemélytől.
-Mert drága angyalom...-szólalt meg nyájasan, majd a kezét az államhoz vezette, amit a méteres hosszú körmeivel megsimított. Én pedig mérhetetlen nagy undorral vészeltem át.-Te vagy ennek az intézetnek az egyetlen olyan betege, aki többet ér, akár fél New York-válaszolta egyszerűen, mire méginkább elbizonytalanodtam. Láthatólag észrevette rajtam a zavartságot, ezért enyhén elvigyorodott.
-Nem értem, miről beszél.
-Nem is kell, aranyom. Csak maradj nyugton, és ne kövess el több meggondolatlanságot. Hidd el, jóban leszünk, ha nem történik több ilyen kis malőr.
Nem értettem, hogy mit akar e szavaival mondani. Csak összeráncolt szemöldökkel figyeltem, ahogy hatalmas nyugodtsággal elhagyja a szobámat. Becsukta maga mögött az ajtót, én pedig leültem a régi ágyamra, ahol oly szomorú pillanatokat éltem meg, s amit olyannyira gyűlöltem. Mert tudtam, hogy az nem az én ágyam. Az én ágyam otthon volt, s amin lila párnahuzat volt, teli a kiskorombeli plüssjátékaimmal, amiket mindig sajnáltam kidobni, végül pedig nem is kerültek arra a sorsra, mert én nagyon megszerettem a velük való alvást. És azt az ágyat, ami abban az intézetben hivatalosan is az én helyemnek volt nevezhető, egyáltalán nem tekintettem az enyémnek. Mindvégig idegen bútordarab volt, amin csak feküdtem, de sosem aludtam. Akkor mégis közelinek éreztem, miután Gloria távozott a szobámból, és elkezdtem átértékelni az egész addigi életem vagy létezésem. Belegondoltam az első napba, amikor odakerültem. Hajtott a heves szökési ötlet, majd megismertem Gabrielle-t, akiért feladtam az egészet, ugyanis már kezdtem hozzászokni a pokolhoz. Aztán feltűnt Demetria, aki felélesztette bennem a valódi vágyaimat, s lehetőséggel szolgált. Végül a lehetőségből egy rémálom keletkezett. És újra visszakerültem a pokolba. Rádöbbentem, hogy az életem egy körforgás. Mindig ugyanoda kerülök majd vissza, és akármennyire is próbálok változtatni a sorsomon, egyre keményebb akadályok elé nézek.
A határtalan merengésem egy bizonytalan, halk kopogás szakította meg. Gondoltam, ki lehet az.
-Szia-lépett be boldog arccal Gaby. Gyorsan körülnézett a hátamögött, majd óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Leülve mellém az ágyra, megsimította a hátamat, s együttérzőn tekintett rám.-Hogy vagy?
-Legyek jól?-pillantottam rá egy félmosoly kíséretében.
-Elég, ha csak azt mondod-az ő arcára is kiült a mosoly.
-Oké. Akkor jól vagyok-válaszoltam.- Te?
-Én is-felelte szintén, majd egy perc hallgatás után kitört belőlünk a nevetés. Még sosem láttuk az ott töltött időben egymást nevetni igazán valamin. Csak maximum mosolyogni. De a nevetés...csak akkor először köszöntött be a barátságunkba, s olyan irónikus, hogy pont a legkilátástalanabb helyzetben. Az élet olykor furcsa, de tanulságos helyzetekkel szolgál. De tudtam, ennek ellenére nem lehetek a közelében. Ha Gloria vagy Angelia megszimatolták volna, hogy kapcsolatban álltunk, akkor biztosan valahogy Gabrielle-en álltak volna bosszút. Mert engem valami oknál fogva féltett rabként kezeltek. Nem bánthattak. Persze, volt sejtésem, vajon miért lehet ez.
-Gaby-szólaltam meg hirtelen.-Többé nem keverhetlek bajba. Tartanunk kell egy bizonyos távolságot-közöltem az összeráncolt homlokú barátnőmmel.
-Mi? Ezt hogy érted?
-Ha együtt látnak minket, bajba kerülünk.
-Most jól értem? Ki akarsz küldeni?-a hangja ijedtséget és megszeppentséget tükrözött. Nem erre számított.
Csak hallgattam. Lehajtottam a fejem, nehogy rá kelljen pillantanom, mert akkor látható darabokra tört volna az amúgyis szilánkokkal teli szívem. Talán felfogta magától is, ezért felállt, és a szemembe sem nézve az ajtóhoz sétált.
-Tudod, Destiny-nézett vissza, arcán a keserűség és az elfolytott csalódottság volt látható.-Nem csak te vagy rohadt nagy szarban. Mindenki próbálja itt túlélni. Te pedig azokat az embereket zárod el magadtól, akik melletted állnának. Gondolj néha másokra is, például Demetriára, aki miattunk van most sitten! Képzeld el, miken mehet keresztül... És kicsit nézz magadba-lőtt agyon a szavaival, majd bezárta maga mögött az ajtót. Egy perc sem telt el, nem könnyek lepték el a szemem, hanem keserves zokogásba kezdtem. Pedig nem arra számítottam. Csupán csak egy-két könnycseppet akartam hullajtani, amit aztán az egyik ujjammal töröltem volna le. A zokogás akaratomtól függetlenül árasztotta el a testemet.
Tudtam, hogy Gabynak teljes mértékben igaza van. Tudtam, hogy az egész az én hibám, és hogy a mellettem lévő egyetlen embert sem kellett volna likvidálnom az életemből, de reméltem, hogy idővel megérti, hogy csakis miatta csináltam, amit csináltam. Nem akartam, hogy bántódása essen. Mert volt egy erős gyanúm...És ebbe nem keverhettem őt bele. Az csakis rám tartozott, s nem csinálhattam még nagyobb hülyeséget azzal, hogyha Gaby életét újra kockára teszem. Mert néha félre kell tennünk a barátság alap feltételeit, hogy megvédjük a barátunkat. Legyen az titok, vagy gond...De ha meg akarjuk védeni, nem keverhetjük bele, még akkor sem, ha ő szeretne a részese lenni. Ilyenkor nekünk kell lenni annak, aki okosan gondolkodik. Idővel megérti, miért tetted azt, amit tettél. S a haragja elszáll.
Lefeküdtem az ágyra, amit oly idegennek éreztem még mindig, s hagytam, hogy a keserves sírás csillapodjon. Betakartam magam a takaróval, és az ablak irányába fordultam. Eltaszítottam magamtól, s elvesztettem magam körül mindenkit. Alig voltam 19 éves, és az élet ennyire próbára tett. De már csak egy cél lebegett előttem : Valahogy beilleszkedni, s Gloriát szemmel tartani, anélkül, hogy Gabyval érintkeznék. Csak ezt tartottam fontosnak. Pár órával később arra keltem, hogy álombaszenderültem. A falon lévő digitális óra 16:50-et jelzett. Tudtam, hogy egy ápoló jön majd be, hogy adjon egy adag nyugtatót.


6 hónap elteltével...

Ahogy azt ígértem magamnak, nem kerülztem kapcsolatba Gabyval. Az volt a leghelyesebb, amit tehettem. Az ebédlőben külön asztalnál ettünk, rá sem néztünk a másikra. Én azért, hogy egy színjátékot alakítsak, ő azért, mert rettenetesen haragudott rám. Pedig a 6 hónap alatt annyiszor lett volna szükségem egy baráti ölelésre vagy pár kedves mondatra, vagy hogy úgy nevessünk, ahogy azt 6 hónappal azelőtt.
December volt. Az utolsó hónap az évben, és hivatalosan is elárulhattam, hogy lassan 1 éve, hogy ott vagyok. Életem leghosszabb hónapjain voltam túl. De valahogyan sikerült magamról eltávolítani a reflektor fényt. Gloria és Angelia már szinte kedvesek voltak velem. Én pedig tettem azt, amit a szökés előtt. Csak hallgattam. Mindig, minden helyzetben, minden kín közt...csak hallgattam és tűrtem. Elég erőssé váltam azalatt a kis idő alatt. Ha az embernek megváltozik az élete, s elveszít egy csomó mindenkit, átértékeli az életét, ami automatikusan változásnak indul meg. Legyen szó a szerelemről, a betegségről, a halálról...ha valaki, aki fontos, elveszíted...nincs visszaút. Már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Ezért is lettem erősebb.
2014. december 20- a szülinapom volt aznap. Amikor reggel felkeltem, szokatlan módon nem jött Paul, aki mindig beadta a napi lónak elegendő nyugtatómat. Furcsáltam, ezért kikukkantottam az ajtón. Az intézet reggel révén már nyüzsgött, zajlott az élet. Ahogy voltam, pizsamában, kiléptem a folyosóra, és lesétáltam az ebédlőbe. Minden a szokásos volt. Amikor vállat vonva visszamentem a szobámba, és becsuktam az ajtót, hirtelen egy hang szólalt meg mögöttem, melynek hatására felugrottam az ijedtségtől.
-Boldog szülinapot, Destiny-megfordultam, miközben a kezem a hevesen verő szívemhez szorítottam. Gloria és a kutyája Angelia álltak velem szemben, felszegett állal. Az utóbbi egy látszólag epertortát tartott a kezében. Furcsa módon mosolyogtak. Vagy inkább vicsorogtak. -Mivel számunkra a betegeink jólléte és szülinapja felettébb fontos, ezért hadd köszöntsünk fel téged-nyájas hangja buzerálta a fülem. Nem tudtam mit szólni. Csak álltam, mint a cövek, és arra vártam, tudjuk le ezt a bájaskodást, és tűnjenek el a szobámból.
-Öhm, köszönöm-szólaltam meg végül nagy nehezen, ugyanis eszembe jutott a tervem, miszerint nem fogok ellenállni a kéréseiknek, ha tényleg kezdeni akarok valamit a bosszúmmal. Gloria elmosolyodott, majd intett Angeliának, hogy gyújtsa meg az egyetlen szál gyertyát a torta tetején. Amikor a már égő gyertyás tortát emelték felém, azzal a szándékkal, hogy kívánjak valamit, majd fújjam el, hirtelen az fordult meg a fejemben, hogy talán bomba van a torta mélyén, s ha elfújom, akkor felrobbanok. Miután bebizonyosodott, hogy nem bomba van a tortán belül, és még egy kis tapsot is kaptam, erőltetetten elmosolyodtam, majd végignéztem, ahogy az a két házisárkány elhagyja a szobámat. Undorom volt még csak ránézni is arra a krémes tortára. Az epertorta volt mindig is az a fajta sütemény, amit nem bírtam lenyelni a torkomon. Nem tehettem róla, ez egy megrögződés volt. Hirtelen a szülinapjaimra kezdtem gondolni. Amiket mindig Rose-val és Lorennel szoktam ünnepelni. Loren tudta, hogy nem szeretem az epertortát, ezért a 10. szülinpomra hozott utoljára, mert egészen addig mindig azzal állítottak be a szüleivel. Persze, sosem szóltam érte, mert nem akartam vele összeveszni, meg amúgyis a szándék a fontos, de 10. szülinapomon megkértem Rose nénim, hogy szóljon az érdekemben. Így Loren szülei nevettek egy sort, amiért sosem mertem szólni a torta fajtája miatt, ezért hoztak csokis-banánosat. Attól fogva Loren még az eper fogalmát sem merte felhozni előttem.
Ezeken az emlékeken ösztönösen elmosolyodtam, ahogy bámultam az ágyamon ülve az epertortát. De ahogy minél erősebben ráösszpontosítottam, rájöttem valamire...Miért pont epertortát kaptam? Honnan tudták a szülinapomat? Ezek a kérdések fordultak meg a fejemben. miközben felálltam, és megfogtam a homlokom. LOREN! Loren hozatta be a tortát... Te Jó Ég!-gondoltam magamban, majd a torta melletti késhez nyúltam. Felvágtam a tortát, és ömlött belőle az epermáz... Viszont egy kis cetli is kiállt a torta belsejének közepéből. Tudtam, hogy üzenni akar valamit. Kitekertem a parányi cetlit, és lehunytam a szemem egy pillanatra. Majd olvasáshoz láttam.

,,Óriási bajban vagy, Destiny! Minél előbb módot kell találnod rá, hogy eltűnj onnan!" -Demetria

Összeráncolt homlokkal és hevesen szaggató szívvel olvastam az üzenetet. Nem Loren írta ezt a cetlit. Hanem Dem. De hogyan? Hogyan tudta becsempészni a tortába? Ez valami csapda?-folyamatosan csak ezek a kérdések vándorolgattak át az agyamon. És sürgősen szükségem volt válaszokra. Így karbatett kézzel lehuppantam a már megszokott ágyamra. Gondolkodnom kellett.
Alig helyezkedtem el, azonnal felgyulladt a villanygkörte a fejemben. Tudtam, hogy nem helyes, és lehet, hogy meg is dorgáltak volna érte, de át kellett mennem Gabyhoz. Felálltam, s kinyitottam az ajtóm. Ahogy voltam, egy pizsamában, végigsétáltam a folyosón, melyen akkor épp nem járt senki. Megálltam Gaby ajtajánál, és vacilálva ugyan. de kopogásra emeltem a kezem. Viszont amikor már egy centi választott el csupán az ajtótól, a túloldalon meghallottam egy duruzsoló hangot. Összeráncolt homlokkal kukkantottam oldalra, ahol megláttam Gloriát és Angeliát bizalmasan beszélgetni. Nyomban visszakaptam a fejem, hogy észre ne vegyenek. Hallgatózni kezdtem, annak ellenére, hogy eredetileg Gabrielle-hez akartam bemenni. Tudtam, hogy ha valamit megtudok a kettőjük szavaiból, akkor már bizonyos információkkal szolgálhatok a barátnőmnek.
Ha jobban odasandítottam, tisztán hallottam, amit susmorognak.
-Emlékezetes egy nap ez, nemde, asszonyom?-tette karba maga előtt a kezét Angelia és egy egészen határozott mosolyt véltem átfutni az arcán.
-De még mennyire. Nem is tudja, mi vár rá... Ő nagyon nagy dobást akar ellene megkísérelni-válaszolta Gloria, valakire utalva.
-Mikor fedjük fel a kilétét?-kérdezte Angelia.
-Akkor, amikor a főnök akarja-felelte határozottan Gloria. Ekkor még inkább bizonytalan lettem. Főnök? Milyen főnök?-mondtam magamban némán.
-És ha nem eszi meg a tortát? Loren kisasszony ügyelt arra, hogy épp ezt vigyük be. Biztos nem eszi meg.
A számhoz kaptam a kezem. Végig tudtam...Végig tudtam, sejtettem, hogy ő áll az egész mögött. Hogy ő intéztette mindazt a rosszat, amit csináltak velem.
-Idióta!-horkant fel az igazgatónő.-Itt még a falnak is füle van!-csitította hűséges csatlósát. -Egyébként. Biztosan okkal vitette be pont azt a süteményt.
-Méreg lehet benne?-kérdezte közelebb hajolva hozzá Angelia.
-Nincs kizárva-felelte pislogás nélkül Gloria. Majd elmentek.
Ott álltam, porig alázva, s azt sem tudtam, rohanjak rögtön be Gabrielle-hez, és kezdeményezzem a kibékülést, majd kovácsoljunk egy újabb tervet, vagy menjek vissza a szobámba, és üljek le a tükör elé, s gondoljak ki én egy egyéni tervet. Megmozdulni sem bírtam. A legjobb barátnőm volt... 8 éven keresztül, olyanok voltunk, mint a testvérek. És tudom, nem tettem szépet...De ÉRTE TETTEM. Mindig is tudtam, hogy Loren egy nehéz eset. Felettéb szeszélyes és olykor hisztis lány volt. De mindig kiálltunk egymásért, akármi is történt. Akkor pedig mindent, amit érte tettem, undorítónak találtam. Hálátlan voltam saját magamhoz. Egy olyan embert istenítettem, aki meg sem érdemelte. Szó szerint a példaképem volt. Mindig is erősebb, akaratosabb és népszerűbb volt nálam, engem mégsem zavart sosem. Mert a barátom volt. De akkor, amikor a valódi barátom, Gabrielle ajtajánál álltam, s próbáltam megemészteni mindazt, ami kiderült, csak arra tudtam gondolni, tartozom magamnak annyival, hogy én teszem most Lorennel azt, amit mindig is ő velem. Sosem vallottam be magamnak, de elnyomott voltam mellette. Elahtároztam, én fogok a csúcsra törni, és rendesen meglepődik majd. Egészen addig hibásnak éreztem magam a történtekért, és azért esedeztem legbelül, hogy ő megbocsásson nekem. De az eltökéltségem eltörölhetetlen volt. Elintézem, hogy ő akarjon majf bocsánatot kérni éntőlem! Ha hadat üzensz, Loren, akkor viseld a választ!-tökéltem el magam teljesen a végleges tervem mellett, majd visszamentem a szobámba, és kivettem a fiókomból egy füzetet, meg egy tollat a sok közül. Majd feljegyeztem mindent, amit kigondoltam. Odatettem a Dem által küldött cetlit a füzet belsejébe, és újra megpróbáltam beszélni Gabrielle-vel, akihez már sikeresen bejutottam. Nem szóltam egy szót sem, csak leraktam a komódjára a füzetet, majd egy szó nélkül leültem az egyik székre. Kíváncsi tekintettel felnézett a könyvéből, és tétovázva ugyan, de elvette a füzetet. Elolvasott minden egyes két órán át leírt szavat. Végül felnézett, s mosolyra emelte a száját. Ő is tisztában volt vele, hogy egy fejezetet le kell zárnunk az életünkben, és nekifutnunk újra meg újra, hogy megtaláljuk életünk kirakósának darabjait, és persze, hogy megváltoztassuk a sorsunkat.




Folytatás következik...

Hozzászólások (0)