Elvették a Sorsom 14. rész

Egy héttel később...

Már minden rendeződni látszott. Azt véltem felfedezni az életünkben, hogy egy hét alatt változott, természetesen pozitív irányba. Demetriával kivettünk egy helyi panzióban szobát, ami a mi átlagassági szintünknek pont megfelelt, és minden egyes nap ott voltunk a kórházban Gabrielle-nél, aki időközben felébredt, és szépen gyógyulgatott. Volt egy pillanat, amikor csak ültem mellette, és néztem, ahogy újra olyan, mint régen. A bőbeszédű, nevetgélő és nem utolsó sorban makacs Gabyt kaptuk vissza. És ezt öröm volt figyelni. Ahogy Demetriával beszél, és ő pedig minden kívánságát, gondolatát lesi. Ő is rettenetesen aggódott. És lehet, hogy nem mutatta, de őt is megviselték a kezdetek. Viszont ahogy mondani szokják, a sírást idővel a nevetés váltja fel. A dolgok megváltoznak. Ám ebbe a változásba ahogy az lenni szokott, mindig belecsöppen egy új is. Néha nem várt fordulatot is képes venni az életünk.
Épp Gabrielle szobájából jöttem ki, hogy a büfében vegyek magamnak egy adag forró kávét, mert elég fáradt voltam még, amikor megláttam a folyosón két rendőrt, akik Gaby orvosával beszéltek. Hirtelen megszólalt bennem a vészharang. Gyorsan a falhoz léptem, és figyeltem, milyen az arckifejezésüket, mivel a beszédüket távolról képtelenség volt hallani. Az egyik rendőr aggodalmas arccal nézett a doktorra, akinek arcát nem láttam, mert háttal állt. A következő pillanatban pedig a rendőrök megindultak az irányomba. Azonnal cselekednem kellett. Balra futottam a folyosón, és elővettem az időközben beszerzett régigyártású telefont, amit magamnál tartottam. Remegő lélegzettel kezdtem tárcsázni Demetriát, aki a második csengésre felvette a kagylót.
-Menekülnünk kell-kezdtem köszönés nélkül, a hangszálaim pedig olyan mélynek hatottak, mintha egy burokból beszéltem volna.
-Mi történt?-a hangja az átlagosnál is komolyabb volt. Tudta, hogy nem viccelek, és hogy nem csak képzelődök.
-Két rendőr van a kórházban, akik Gaby orvosával beszéltek. Szerintem megindultak a szobája felé. Elvesztünk, Dem. ELVESZTÜNK!-suttogtam kétségbeesetten, s úgy néztem körül, mintha halálfélelmem támadt volna.
-Nyugodj le először is-mondta, miután vett egy mély levegőt. Tudtam, hogy majd megtalálja a megfelelő megoldást.-Másodszor lassan sétálfój Gabrielle szobájához, de először csak kukkants a folyosóra-utasított, én pedig úgy tettem, ahogy magyarázta.
-Ott vannak-mondtam a telefonba, Dem pedig ismét sóhajtott.
-Oké, akkor maradj, ahol vagy. Ne kelts feltűnést.
-Meg találnak. Elvisznek. Biztos értünk jöttek-magyaráztam megszállottan, de Demetria lecsitított.
-Destiny. Most kell erősnek lenned.
-Tudom-feleltem rettegve.-Hé-szóltam hirtelen.-Benyitnak Gaby szobájába.
-Menj az ajtóhoz, és hallgasd, mit beszélnek.
-Kockázatos.
-Csináld!-szólt rám, én pedig körülnézve odasettenkedtem az ajtóhoz, ami résnyire még nyitva volt. Tisztán látszódott a két rendőr arca. Épp Gabyt ébresztették. Vonalban maradtam Demmel, de nem szólalhattam meg. Bíztam benne, hogy tudja, épp azt csinálom, amit mondott. Ahogy egy kényelmes pózban elhelyezkedtem az ajtó előtt, a rendőrök beszélni kezdtek.
-Jó reggelt, miss Arton-mondta ki Gabrielle vezetéknevét, bennem pedig véglegesen megállt a pumpa. Persze, hogy értünk jöttek. És mindent tudtak. Azt, hogy hamis neveken jelentkeztünk be a panzióba, a kórházba, és hogy az én és Dem telefonjai is hamisak. Mindenre rájöttek, nekem pedig végig kellett néznem, hogy mindezt Gabyn vetik le, aki már kezdett helyre jönni.
-Kik maguk?-kérdezte Gabrielle kába hangon. Képzeltem, hogy még a színe is átváltozott virítóan fehérré.
-A rendőrség-láttam, ahogy megmutatják a jelvényüket.-Vissza kell, hogy vigyük magát a new yorki intézetbe, kisasszony. A társaival együtt. Maguk elszöktek, súlyos hibát követtek el-ekkor elszakadt nálam a cérna, és épp be akartam nyitni, hogy feladjam magam, és rávegyem őket, hogy Gabrielle-t ne szállítsák még, mert gyenge, amikor Demetria megjelent a hátam mögött. Észre sem vettem, hogy bontotta a vonalat.
-Adjuk fel magunkat-tanácsoltam odafordulva Demetriához, aki csak megragadta a kezem, és elhúzott onnan. Nem értem, miért csinálta.
-Héé, Dem!!??-kérdeztem, ahogy egyre iramosabbra vette a lépteit, s azok futássá alakultak át.
-Fuss, ahogyan bírsz!-engedte el a kezem, én pedig hátra néztem, és láttam, ahogy tőlünk még nagyon távol, de utánunk eredtek. Kiértünk a kórházból, és onnan nem messze egy épület sarkában bújtunk meg, hogy kifújjuk magunkat.
-Hogyan láttak meg?-lihegtem.
-Amikor hátrafordultál, hogy elmondd, adjuk fel magunkat, az egyik zsaru meglátott-közölte, én pedig lassan kijjebb léptem, hogy megnézzem, tiszta-e a levegő.
-Jönnek-mondtam Demnek, látva, ahogy a két zsaru beszáll egy kocsiba, amit egy harmadik vezetett. Erre Demetriával iramos sebességgel futásba kezdtünk, hogy elkapjunk egy taxit.
Képtelenség volt elkerülni őket. Ahogy kiértünk az útra, és leintettünk volna egy taxit, az autóval száguldozó rendőrök csak úgy kipattantak a kocsiból, s fegyvert fogva ránk, végleg sarokba szorítottak.
-Tegyék fel a kezüket!-kiáltotta az egyik, mire lehunyva a szemünket Demmel, megadtuk magunkat. A rendőr odajött, és a levegőben lévő kezünket egy mozdulattal lejjebb rántotta, hogy rátehesse a bilincset. Hivatalosan is elkaptak.
-Most azonnal vissza repülünk magukkal New Yorkba-zárta a bilincset rám az egyik.-Magát pedig a rendőrségre visszük. Átadjuk a new yorki hatóságoknak-szólt Demetriának.
És elérkeztünk addig az eseményig, amikor az életem újabb mérföldkőbe botlott. A rendőrök beültettek minket a rendőr kocsiba, és a pittsburghi őrsre vittek, ahonnan felhívták a new yorkiakat, miszerint megtaláltak minket. Vagy egy óra bilincsben való várakozás és nyűglődés után a minket megtaláló rendőrök egyike lépett hozzánk, hogy közölje, repülünk vissza New Yorkba, akkor, épp, azonnal.
-Gabrielle nem jöhet...még lábadozik!-pattantam fel, a rendőr pedig egy bólintással leintett.
-Őt csak akkor szállítják vissza, ha meggyógyult. Addig nem szállítható, az orvos mondta-közölte, én pedig annak ellenére, hogy tudtam, újra indul számomra a pokol, fellélegeztem.-Magukat pedig én és az egyik társam kísérjük vissza-tette hozzá, majd segítettek felállni, hogy a bilincses kivonulás filmbeillően látványos legyen, ahogy kivontatnak minket az őrsről. Mintha bűnözők lettünk volna. S talán nem is mond hazigságot az, aki azt mondja, hogy valóban bűnözők voltunk. Nekem már úgyis mindegy volt, viszont Demetriáért megszakadt a szívem. A vele töltött idő alatt eléggé a szívemhez nőtt. De talán... A szívem mélyén tudtam, hogy be fog következni a végünk. Mint mindenki, senki sem menekülhet a sorsa elől.


Nem sokkal később -körülbelül 2 óra repülőn való utazás után-, visszaérkeztünk a Willardra. A pokolba, ahol történetem mindvégig játszódott. Ahogy beértem az ajtón, immár egyedül csak az egyik rendőr kíséretében, hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. A rideg és megszokott szag megütötte az orrcimpám, és nem tudtam tőle szabadulni. Úgy éreztem, mintha a kivégzésemre vinnének. S talán ha ténylegesen oda készültem volna, még örömmel is sétáltam volna odáig.
Azonnal a szobámba vezetett Angelia, ahogy mosolyra húzott szájjal megpillantott. Nem szólt semmit, csak bekísért a csak nekem fenntartott üres, kihalt szobába, ami mint mindig, idegenként hatott rám. Egy apró felnevetés közepette csukta be az ajtót maga mögött. A rendőr, aki bekísért az intézetbe, s átadott Angeliának, biztosan Gloriával beszélt az irodájában. Gondoltam, hogy egy rövid időn belül bejön hozzám az igazgatónő, s vagy kissebb módon leszid, vagy büntit ad, esetleg elzárást, áthelyezést egy másik pokolba, vagy kivégzésre ítél. Minden ilyen gondolat mellett ültem le a bevetett ágyamra, s kezdtem magam elé bámulni. Olyan hatást kelthettem, akár egy tényleges őrült. Csak néztem magam elé, az ablak felé fordulva, tekintetem üresen tátongott, szám erősen bezárva, s éreztem, ahogy az ajkam be van repedezve. Bódult gondolataimmal még pislogni is elfelejtettem. Valóságos bolondnak tűntem, aki már csak így élheti le az életét. Hogy szűntelenül csak ringatózik, és egy pontban látja csak a világot. A gondolataim Demetriára vándoroltak, aki egy kihallgatóban ült, és bevallotta épp, hogy ő volt az értelmiszerzője a szöktetésünknek. Garantált 10 év - gondoltam. Majd Gabrielle jutott eszembe, aki félholtan fekszik egy pittsburghi kórházban, és akire nem hogy jobb, hanem a gyógyulása után sokkal több rossz vár, mint eddig valaha életében. És ha ez még mind nem volna elég, a honvágyam is felülkerekedett rajtam. Hiányzott Rose, aki biztos megmondta volna, hogy mit tegyek. De nem volt ott velem. Egyedül ültem abban a kihalt, kibaszott fehér szobában, és egyedül voltam a gondjaimmal annak a falai között. Nem számíthattam senkire, csak arra, hogy nem fognak egy altató injekcióval végleg elaltatni. Habár, ha most belegondolok, az lett volna a legjobb. Mégkevesebb ember szenvedett volna miattam.
Lassú, magassarkú kopogás-lépteket hallottam a szobám felé közeledni. Én még mindig ugyanabban a pózban ültem az ágyamon. Tudtam, ki fog benyitni, csak épp nem foglalkoztatott annyira, hogy oda is nézzek.
-Miss Evans-köszöntött nyájas hangon Mrs. Gloria, ahogy kinyitotta az ajtóm, és könnyedén besuhant rajta. Természetesen örök kutyája, Angelia is vele tartott, aki felvállalta a komorna szerepét, s becsukta az ajtót. Tudtam, hogy nem bájcsevegni jöttek, mert túl kedvesen léotek be hozzám. Épp ezért sem néztem még mindig oda. Csak az ablakon néztem ki, továbbra is egyetlenegy pontot, amit még magam sem láttam. Komolyan nem tudtam, mit nézek. Csak néztem azt a valamit. Határozottan, mélyen és elszántan.
-Evans!-most miss csicska hangja hallatszott, ahogy erélyesen rám sandít, hogy forduljak oda hozzájuk. Nem tettem.
-Tudod, Destiny-megéreztem Gloria kezét a vállamon. Még a hideg is kirázott, de érdeklődést akkor sem voltam hajlandó mutatni.-Sok beteggel meggyűlt a bajom eddig is jócskán. De azt kell, hogy mondjam, te túlszárnyalod még a legveszélyesebb betegeinket is-közölte még mindig nyájas hangon, én pedig továbbra is a némát tettettem egészen addig, amíg meg nem elégelte. Egy mozdulattam megragadta az állam, és maguk felé fordított. Csak egy kissebb nyögés hagyta el a szám, mert az állam hirtelen megroppant. Erre pedig még egy lapát az, hogy nagyon erősen szorította azt, miközben mániákusan a szememet vizslatta.
-Asszonyom-szólt közbe Angelia.-Esetleg injekciózzam be a kis fruskát?-kérdezte, Gloria viszont felé sem pisszent. Csak ott volt előttem, szorította az állam, és azt akarta belőlem kierőszakolni, hogy mondjak valamit.
-Nem, nem kell-szólalt meg végül az igazgatónő, miközben még mindig nem volt hajlandó Angeliához fordulni.-Más terveim vannak-közölte, majd intett egyet a nővérnek kifelé.-Hozz két ápolót.
-Minek, asszonyom? Nővér nem elég...?-akadékoskodott furán Angelia. Erre sem fordult meg.
-Ápolót kértem!-szólt rá erélyesen, majd Angelia alakja eltűnt, ahogy sebesen becsukta maga mögött az ajtót. Végre elengedte az állam, amin éreztem, hogy elég vörös lehet. Csípett a nyoma, és rettentően égetett. Talán még az ujjai is ott maradtak. Fejem automatikusan lehajtottam. Nem tudtam, mit tervez az igazgatónő, de sejtettem, hogy most nem veti félre a sulykot.
Mrs. Gloria egészen addig nem szólt egy szót sem, míg Angelia meg nem érkezett az ápolókkal. Viszont e várakozási idő alatt végig éreztem magamon a szemlélő tekintetét, mégha nem is láttam. De szörnyen fúrta az oldalam.
-Vigyék arra a helyre-mondta nekik, amikor már készen várva a parancsot álltak a szobában. Sejtelmem sem volt, milyen helyről beszélnek, de nem éreztem jót. Az eddig megrebbentetlen szempilláim alól most kissé felnéztem, és a nadrágjukat kezdtem bámulni. Nem akartam látni egyik arcát sem. Angelia nyelését pedig méterekről meghallottam. Amit terveztek, még neki is sokkolónak hatott. Pedig ő azért megélt egy-két dolgot, és persze emberekkel is megéltetett dolgokat.
Megéreztem, ahogy a két ápoló megfogja a kezem, és kivezet a szobából. Utánunk slattyogott a főnővér és az igazgatónő is. A szobából kivezetve azonnal a lifthez léptünk, melybe csak úgy betaszítottak. Az igazgatónő magassarkújával kényelmesen besétált a liftbe, és kezeit hátra kulcsolva, feszesen kihúzva magát, állt legelőre. Mellé pedig örök kutyája, Angelia, aki szintén egész törzsét kihúzva állt ,,gazdája" mellé, mint egy diktátor. Én és a két fickó álltunk leghátul a felvonóban. Láttam, ahogy Gloria erőteljesen, szinte már rácsap a 9-es gombra. Az ajtó lassan becsukódott előttünk, mi pedig felindultunk a kilencedik emeletre. A csend, ami betöltötte a liftet, több volt minden kérdésnél, válasznál, szónál vagy betűnél, amit kiejthettünk volna a szánkon. Kiválasztottam egy tetszőleges pontot, és azt próbáltam figyelni, míg egy örökkévalóságig utazunk abban a viharverte felvonóban.
Amikor felérkeztünk, egy sötét, piszkos, dohos és rettentő hideg padlás szerűségre érkeztünk. Rácsok mindenütt, és vízcseppegés. Olyan volt, akár egy katakomba, csak ez fent volt. Ahogy beljebb értünk, Gloria magassarkú-kopogása egyre ijesztőbben hatott, ahogy elöl, vezérként sétál. Majd amikor már feladtam volna a reményt, hogy megállunk, és a karomat is szörnyen szorították már, egyszer csak megálltunk egy helyiség mellett. Sötét volt, ahogy ott minden, és rettentően nedves a tetőtéri parányi lyuk miatt. Könnyen beázható rácsokkal zárt hely volt, ahol folyamatos dallam volt a vízcseppegés. Viszont talán az egészben annyi a jó, hogy legalább az ember feje fölött van egy hangyányi nagyságú lyuk, amely engedi beszivárogni a napot, az esőt és megállapíthatóvá teszi a külvilág időjárását.
A két ápoló betaszított a szó szerinti bolhafészekbe, ahol a sarokban elhelyezkedett egy rozoga, koszos párnákkal felszerelt ágy, egy koszos, undorító mosdó és dologvégző a másik sarokban. És mindenütt rácsok...akár egy komforttalan kalitka. Ahogy belöktek abba a kis hangyalyukba, Gloria karbafonta maga előtt a kezét, és elvigyorodva nézte végig, ahogy Angelia meglepően ijedt és szánalmas arckifejezéssel zárja rám a rácsot. Valószínűleg ugyanúgy utált engem, ahogy a többi beteget -vagy egy kicsit jobban-, de úgy vettem le róla, nem kívánta ezt. És akkor még én sem tudtam, hova hoztak igazán.
-Remélem megfelel az ötcsillagos kis hotelszobánk. Ennivalót naponta kétszer hoz le valaki, innivalót háromszor. És lesz időd gondolkodni, drágám-ironizált felnevetve az igazgatónő.-Bizonyára más körülményeket szoktál meg, kedvesem. De ez az én hibám...Kiváltságos beteg vagy, Destiny. És nem kellett volna téged az idejöveteledkor azonnal egy normális szobába helyeznem-vágott csalódott arcot.-Azonnal ebbe a pokolba kellett volna téged taszítanom, te ördögfajzat!-kiáltott rám olyannyira, hogy a közelben lévő patkányok is inkább befuthattak a csövek közé.-Ha rajtam múlt volna, már rég itt döglöttél volna meg-tette hozzá lenéző hangnemben. Nem néztem a szemébe. Szaporán, mégis viszonylag egyenletesen vettem a levegőt, majd lehajtva a fejem, halkan megszólaltam.
-Mindenkit-suttogtam, mire Gloria felkapta a fejét- mert éppen indult volna-, de felettébb felkeltettem az érdeklődését az általa rég hallott hangommal.-Mindenkit utolér a végzete-suttogtam méghalkabban, de Gloria meghallhatta, mert hangosan elnevette magát.
-Igen, kedves, jól beszélsz. Valóban mindenkit utolér a sorsa. Téged épp most kapott el-közölte gúnyosan, mire a szemébe néztem. Most először. A tekintetében kis félelmet véltem felfedezni, amikor meglátta, ahogy nézem. És talán én is megijedtem magamtól. Egy nagy sóhaj és egy torok-köszörülés után eltappogott a kísérőivel együtt. Én pedig ott maradtam a sötét, szutykos, fenti katakomba szerűségben, ami tényleg maga volt a földi pokol. Lerogytam a földre -mert az tisztábbnak bizonyult, mint az ágy-, és felhúztam magam elé a térdem. Könnyeim patakokban eredtem meg a könnykamrámból. Olyan volt az az egész, mint egy rémálom. Az addigi valós rémálmaim legrosszabb rémálma. Viszont talán az a legveszélyesebb, legundorítóbb, legkönyörtelenebb rémálom volt az, ami igazán ráébresztett a céljaimra. Mert én korántsem akartam feladni. Sőt. Nem érdekelt az életem, nem érdekelt a jövőm. Csak azt akartam elérni, ha életem utolsó cselekedete is, hogy letöröljem mindenki szájáról a mosolyt, aki valaha ártott nekem. Ehhez pedig erősnek és kitartónak kellett lennem, és legfőként előrelátónak. Nem tudtam, mennyi ideig leszek ott fent a semmiben, de annyit biztosra vettem, akármennyi időn keresztül is leszek elzárva a világtól, annyi időt kell arra kihasználnom, hogy ha újra a világ elé lépek, akkor zengjenek a bolygók is.



Folytatás következik...