Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
depression

Elvették a Sorsom 13. rész

A. SABIAN · 1 hete
7:50, reggel

    -Megérkeztünk-bökdösött valaki, és ahogy kinyitottam a szemem, megjelent előttem Daniel közeli arca. Feljebb csúsztam az ülésen, és hátrabillentettem a fejem. Gabrielle és Demetria még békésen aludtak.
-Óh-szólaltam meg végül.-Köszönjük-hálálkodtam a fiúnak, majd ébresztgetni kezdtem a hátulsókat. -Pszt...Demetria-szólítgattam, mire kinyitotta a szemét.-Ébredjetek, Pennsylvania államban vagyunk-ben vagyunk-éreztem, hogy egy apró mosoly terül szét az arcomon. Ezt Dem is láthatta, mert felcsillantak a szemei.
-Köszönjük, fiam -szálltunk ki a kocsiból, mire Daniel is hasonlóképp tett. Gabrielle és Demetria előrébb léptek, én pedig hagytam, hogy Daniel közeledjen felém. Megállt előttem, és zsebre tett kézzel a szemembe nézett.
-Hát. Minden jót-mondta, mire elmosolyodtam, és bólintottam.-Viszont kívánom-biccentettem, majd még egy utolsó pillantást vetettünk egymásra, ő pedig a távolban álldogáló Demetriáékra is... S Daniel alakja egyszer csak távolodni kezdett. Az egyre homályosabb alakja megijesztett. Láttam, ahogy beszállt a kocsijába, és beindította a motort. Fél perccel később ki is hajtott az utcából, ahol kitett bennünket.  Egy nagy sóhaj után a társaimhoz sétáltam, és belekaroltam Gaby-ba. Ideje volt, hogy keressünk egy kórházat, mert az állapota csak egyre súlyosbodott. Ezért kisétáltunk a nyüzsgő térre, ahol fogtunk egy taxit. Mivel nem ismertük a várost, ezért a sofőrtől kértünk útbaigazítást, hol van a közelben egy jó kórház. 
-Az UPMC Mercy kórház. Közel van, és jó az ellátás.
-Odavinne minket?
-Persze. Az út tíz perces.
-Nem gond-mondtuk egyszerre, majd mindannyian elcsendesedtünk. 
Gabrielle már nagyon sápadt volt. Még az addigiaknál is sápattabb. A teste csak egyre gyengült, szinte mintha már csak a lélek maradt volna benne. Szorosan a fejéhez támasztottam az állam. Nem hagyhattam, hogy baja essen. Előtört belőlem a vallás, és magamban imádkozni kezdtem.

    Miután a taxis kitett bennünket a kórház előtt, kifizettük a fuvart, majd az óriási épületre meredtünk.
-Rá jönnek, ha megkérdezik a neveinket-vázolta fel a helyzetet Demetria.
-Akkor más néven mutatkozunk be-egyszerűsítettem a szituációt... Bár valóban olyan egyszerű lett volna.
-Destiny, elkérik a személyinket.
-Ha csak...
-Ha csak mi?
-Ha csak te nem mutatod meg. Te nővér vagy, rád nem gyanakodnának. Csak én vagyok szökésben és Gabrielle. Rád nem vet ez akkora fényt-közöltem, mire Demetria gondolkodni kezdett. Csettintve bólintott egyet egy kis tanakodás után. 
   Beérve az óriási épületbe, csaknem elveszve éreztem magam. Amikorra arra jutottam, hogy körülnézek, Gabrielle súlya nehezedett a vállamra. Felnyikkanva néztem le rá, és kétségbeesetten vettem tudomásul, hogy elájult.   Épp a kórházban mondta fel a szolgálatot. Ennek ellenére szerencse volt, hogy nem kilométerekkel azelőtt. 
   Egy nővér sietett a segítségünkre, aki további szakmabelieket hívott oda hozzánk. Hoztak hordágyat, és megjelent egy orvos is. Demetria végig a földön kuporgott mellette, és próbálta szájon át lélegeztetni. Én pedig totálisan lesokkoltam. Csak álltam, és figyeltem, ahogy egy csordányi orvos, nővér, ápoló rohan oda hozzánk. Meg sem tudtam mozdulni, az alakok szinte már homályossá váltak előttem.
-Destiny-hallottam meg Demetria segítséget kérő hangját.-Gyere-húzott magával, akár csak egy élettelen tárgyat, hogy Gabrielle hordágyát kövessük. Egy kórterembe szállították.
-Dem-álltunk meg a kórterem bezáródó ajtaja előtt.-Mi Gabrielle baja?-kérdeztem kábultan. Fogalmam sem volt, az agyam melyik része blokkolt le olyan nagyon, viszont szinte elvette az élettudatomat. Mire viszont Demetria nyithatta volna a száját, nyitódott a kórterem ajtaja, és egy középkorúnak tűnő nővér lépett ki rajta. Megállt előttünk.
-Kérhetném a beteg adatait?-kérdezte, majd az aktájába meredt. Egy pillanatra Demmel egymásra néztünk, hogy tartjuk-e magunkat a megbeszéltekhez. Egy apró bólintással jeleztem, hogy igen, majd beszélni kezdett.
-Kim Oderay, a lányom-közölte Demetria, a nővér pedig leírta, amit hallott. A néven kissé meglepődtem, hiszen gyakorlat kell ahhoz, hogy valaki kapásból kitaláljon egy megfelelő nevet az álcázáshoz. 
-Személyi igazolvány, egészségügyi kártya esetleg?-kérdezte a nővér, mire kezdtem berezelni. Demetreia végig optimista képet vágott. Gondoltam, van terve.
-Nincs. Tudja, mindenünk odaveszett egy tűzvészben. A lányom amúgyis egészségügyi gondokkal küzd, és Pittsburgh volt a legközelebbu város, ahova jöhettünk-mesélte el fájdalmas arccal Dem, mire a nővér szomorúam meredt rá.
-Ó, sajnálom-ezután rám emelte a tekintetét.-De ő ki?
-Ő a nevelt lányom, Ana.
-Személyi igazolvány nála?
-Ő is velünk volt, a házunk égett le.
-Hova valósiak?-tette fel az újabb kérdést a nővér, mire szerintem már Demetriában is fellobant a félelem lángja.
-Rochesterbe-mondta ki, a nővér pedig lejegyzte. A szakadozó lélegzetem szinte hallani lehetett a kihalt folyosón. Megértettem Dem-et, hogy nem válaszolta New Yorkot. Elvégre a nővér azzal érvelt volna, hogy New York egy hatalmas véros, miért a kis Pittsburghban keresünk segítséget. Azonnal gyanút keltettünk volna.  
   A nővér mindent gondosan lejegyzett, amit közöltünk vele, majd egy biccentéssel távozott.
-Istenem...Mi fog történni Gabrielle-val?-fogtam a fejem, miközben leültem a várószékek egyikére.
-Hé-ült le mellém Dem, majd rátette a kezét a vállamra.-Minden rendben lesz.
-Mindenki ezt mondja. De elegem van! Semmi sem lesz rendben! Minden szar, egy rakás fos! Szökevények vagyunk, a legjobb barátnőm élet és halál közt van, téged pedig lecsuknak, ha ez kiderül!-keltem ki magamból teljesen, és éreztem, ahogy a könnycsatornáim megtelnek, majd rövidesen az arcom kezdik égetni a keserű könnyeim. Lehajoltam, és alig jött ki hang belőlem. Hallgataggá váltam. Demetria hallhatólag nem tudott mit mondani. Tudta, hogy igazam van. Tudta, hogy nem kellett volna ezt szökést véghez vinnünk. Tudta, de nem mondta ki. 
-Nem kapnak el-szólalt meg egy kis idő után. Körülöttünk hatalmas csend honolt, szinte vízhangzott a hangja a folyosó falain.-Megígérem-tette hozzá, mire elvettem a kezem az arcomtól, és rá néztem.
-És ha igen?-szinte tátogtam. Egy hang sem jött ki tőlem, hirtelen minden erőm elfogyott.
-Akkor mindent megteszek, hogy helyrehozzam-közölte velem elszánt tekintettel. Féltem, hogy nem tudja betartani az ígéretét. Ha elkapnak, minket visszavisznek Gabyval az elmegyógyintézetbe, és ráhuznak az időnkre még pár évet. Demetriát pedig börtönbe zárják. Lehetetlenségnek tartottam, hogy ebből jól másszunk ki. 
Mire válaszra nyithattam volna a szám, az orvos döntötte ki maga előtt a kórterem mozgó ajtaját. Megállt előttünk, s mi pedig egyszerre álltunk fel.
-Önök a beteg hozzátartozói?-kérdezte. Mintha nem látott volna minket...
-Igen-bólogattunk.
-A lánynak súlyos vérszegénysége van. Az utóbbi napokban a szervezete rettentően legyengült. Szüksége van legalább egy hetes kórházi ellátásra-közölte velünk a doktor, mi pedig összenéztünk Demetriával. Egy hét...Te Jó Isten... Addig nem húzzuk ki Pittsburghban. Már rég valami más államban kéne lennünk-gondoltam.
-Mennyire súlyos a vérszegénysége?-kérdezte Demetria, az orvos pedig mélyen hallgatott.
-Eléggé-felelte végül, mi pedig felsóhajtottunk, és a homlokunkhoz emeltük a kezünket. Elvesztünk, ezt már éreztem.-Vérátömlesztésre van szüksége, lehetőleg gyorsan-tette hozzá, majd Demetria leült. Bizonyára pillanatnyi sokkot kaphatott, mert pillanatokig meg sem mozdult. Végül megszólalt:
-Kérem, vizsgáljanak meg-mondta halkan, az orvos pedig bólintva intézkedni kezdett.
-Mi?-hajoltam oda hozzá suttogva.-Dem, te mégis mire készülsz?
-Adok vért Gabrielle-nek.
-Mi? De... De ekkor te gyengülsz le, és nekünk végünk!-estem totális kétségbe.
-Miért, az jobb, ha meghal?-nézett rám, én pedig egy pillanatra elgondolkodtam, és beláttam : igaza van. Nem veszíthetünk el senkit.
   Az orvos magájhoz hívott egy nővért, aki egy kórterembe kísérte Demetriát, hogy kivizsgálják, mennyire egyezik a vércsoportja Gabrielle-ével. Én pedig egy bíztató pillantást vetve rá, elterültem a széken. Nekinyomtam a jéghideg falnak a fejem, és éreztem, ahogy az agyam lüktet. Lüktet a félelemtől, lüktet az izgalomtól, a fáradtságtól. Egyszerre éreztem, ahogy nekem is elfogy az erőm, és kezdett bennem az tudatosulni, hogy nem tudjuk végigcsinálni azt az egészet. Mert képteleneknek éreztem magunkat rá. Én lelkileg teljesen labilis voltam, ami talán még a fizikai képességeimre is kihatott. Ha valaki megbökött volna egy kicsit, talán örök álomra is hajtom a fejem. Gabrielle félholtan feküdt egy pittsburghi kórházban, hamis adatokkal, küzdve az életéért. És ott volt Demetria, akire talán a legtöbb felelősség hárult. Ő tartotta az életet Gabrielle-ben, bennem pedig a maradék reményt az egész utunk alatt. Majd ő készült vért adni a barátnőmnek, és mindezek legelején pedig ő vállalta magára a szöktetésünket, teljesen önszántából, melynek okát nem tudtam hova tenni. Ott voltunk Pennsylvania államban, hárman, tök egyedül, egymásra utalva... És én azon a kórházi széken ülve éreztem, hogy a reményünk immár elfogyott. 
 Hirtelen eltoltam magam a faltól, és felálltam. Odaálltam Gabrielle kórtermének ablakához, és betekintettem hozzá. Teste mozdulatlan volt, egyenes sávban elhelyezkedve azon a rohadt kórházi ágyon. Ösztönből a kezem a számhoz emeltem. Majd' megszakadt a szívem, ahogy ott láttam a barátnőmet abban a szobában, tudatlanul várva az ítéletét. Ha bementem volna, biztos lerogyok az ágya mellé, és addig ébresztegetem, míg ki nem nyitja a szemét. De nem volt bátorságom hozzá, inkább oldalrabillentettem a fejem, mert épp nyílt az egyik távoli kórterem ajtaja. Egy nővér és Demetria léptek ki, és indultak meg felém. Az utóbbi egy kötszert szorított a kezéhez.
-Na?-érdeklődtem hevesen, amikorra odaért hozzám.
-Vért vettek. Egy órán belül kiderül, mi az eredmény.
-Mi a vércsoportod?-kérdeztem meg.
-Nullás. Gabrielle-ét derítik most ki-mondta, majd leült.

   Egy órával később megtudtuk, hogy véletlenül, és megdöbbentő szerencsével ugyan, de Demetria vércsoportja azonos volt Gabrielle-ével. Amikor az orvos mosolyogva közölte a hírt, rettentően megörültünk, Demmel egymás nyakába borultunk.  Ezután Demetriát vérömlesztésre szállították egy hordágyon, mert valószínüleg le fog gyengülni a beavatkozás után, mondták a nővérek, amikor elvitték. 
-Bemehetek a barátnőmhöz?-súgtam oda egy látszólag korombeli nővérnek. Óvatosan körülnézett, és pisszentett egyet.
-De csak öt percre-intett a lány, én pedig bementem Gabrielle-hez. Teste még mindig védtelenül terült szét az ágyon, szeme szorosan csukva volt. Én mégis könnyes mosollyal ültem le mellé, mert tudtam, hamarosan újra hallhatom a hangját, a nevetését és a tanácsait.
-Minden rendbe jön, Gaby-simítottam meg a kezét, majd hátrafésültem a kezemmel egy kósza hajtincset a homlokából.-Pár óra, és felébredsz, aztán rövidesen elhagyjuk ezt a helyet, és elhagyjuk ezzel egyidőben az államot is... -töröltem le egy könnycseppet az arcomról.- Nem maradunk itt...Sőt. Tudod mit? Elmegyünk az egész kontinensről! Elhagyjuk Amerikát, és Európába megyünk. És új életet kezdünk ott hárman, mit szólsz?-konkrétan saját magammal beszélgettem, de tudtam, hogy Gaby pontosan érti, hallja, amit mondok. Ha ébren lett volna, biztosan nagyokat bólogatott volna, és azt tervezte volna, hogy Európán belül hová menjünk. Én biztosan Angliát vagy Franciaországot javasoltam volna...De ahogy őt ismertem, ő inkább Moszkva vagy Berlin mellett tette volna le a voksát.
 Az időm kezdett lejárni, a lány, aki beengedett, ott állt az átlátszó ajtó mögött, és hevesen intett, hogy véget ért az öt perc. Pedig még annyi mindent mondtam volna...annyi mindenről áradoztam volna Gabynak... Kiérve leültem a szokott várakozó helyemre, és vártam, vártam...vártam. Fél óra múlva még mindig vártam, ezért úgy döntöttem, lemegyek a kávéautomatához, és iszom egy erős kávét. Ahogy szétnéztem, minden annyira átlagosnak tűnt, egészen addig úgy is gondoltam, míg ismét az eszembe nem öklött, hogy a mi ottlétünk cseppet sem átlagos. Például azért, mert szökevények vagyunk, én pedig tök nyugodtan vettem magamnak egy kávét, nem félve, hogy akármikor, akárki felismerhet.
   Amint visszaértem a váróba, hogy újra kezdhessem a várakozást, a kávémat kortyolgatva, megláttam Demetriát e hordágyán fekve, és körülötte az orvost meg két ápolót. Azonnal odarohantam, nem törődve a forró italom folyamatos kilöttyenésével.
-Na?-hajoltam Demetria fölé.
-Megtörtént a vérátömlesztés-közölte, ahogy próbált felkelni, de elég sápadtnak tűnt. Valószínűleg  a nagy vérveszteség miatt.-Mindjárt kitolják Gabrielle-t, hogy megműtsék-tette hozzá, én pedig felsóhajtottam.
-Már azt hittem, baj van-suttogtam, mire megrázta a fejét.
 -Nézd, hozzák-fordultam oda, és láttam, ahogy a műtőbe viszik Gabyt. Rettentően féltem. Féltem, hogy nem fogadja be a szervezete a Demtől kapott vért...mert ilyen is létezik. Féltem, hogy a szerencse elkerül minket. Ahogy a hordágyon fekvő Gabrielle után néztem, a nyugodtságom átvándorolt pánikba. Egyszerűen rettegtem, a mellettem gyengélkedő Dem, aki alig állt a lábán, próbált belém egy kis lelket önteni.

    Több, mint két órán keresztül tartott a műtét. Úgy éreztem az egész alatt, hogy nem élem túl, és végül én leszek az, aki feladja, aki meghal. Mégis nagy nehezen a pánikom átalakult örömmé, amikor az orvos mosolyogva közölte e hírt:
-A műtét sikeres. A betegnek ezentúl sok pihenésre van szüksége, hogy a szervezetébe bekerült vér jótékonyan érvényesülhessen-közölte, mire a legnagyobb meglepődésemre Demetria megölelte az orvost. Nem hittem volna, hogy ennyire aggódott ő is... 
-Mikor lehet hozzá bemenni?-kérdezte meg.
-Akár már most is, viszont csak egyszerre egy ember-mondta a doktor. Ekkor Demetria rám nézett, azonban az orvos közbeszólt:
-Ilyenkor mindig az anyuka szokta meglátogatni a beteg lányát-utalt Demre, aki ugyebár ezt a mesét adta be az ottaniaknak.
-Öhm...-hebegett, mert fogalma sem volt, mit tegyen. Nekem pedig nem volt sietős, ezért csak megértően bólintottam.
-Mehetsz nyugodtan-mondtam, mire Demetria bement.



1 héttel később...










Folytatás következik


    
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!