Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
depression

Elvették a Sorsom 12. rész

A. SABIAN · 1 hónapja
Amikor a benzinkúthoz értünk, előjött belőlünk  a tipikus félelem érzés.  Elvégre, mi van, ha lebukunk? Ha netalántán az eladó kéri majd az adatainkat valami fajta ellenőrzés során, és nekünk annyi...Mert hát gondoltuk, hogy már a rendőrség jegyzőkönyvbe vett minket a szökésünk hallatán, melyre biztosan rájöttek időközben. Mégis e gondolatok ellenére is éhesek, na és persze szomjasak is voltunk.
-Minden rendben lesz-álltunk meg a benzinkút bejáratánál, Demetria pedig megszorította a vállam. Egy pillantást vettettem Gabrielle-re is. Már alig állt a lábán, nem habozhattunk túl sokáig.
-Jó estét!-léptünk be, az eladó pedig csak egy röpke üdvözlő pillantást vetve felénk, ránézett a gépére. Azonnal az ásványvizek és nassolni való kaják pultjához ballagtunk, a legkevésbé feltűnően.  Demetria három nagy flakon ásványvizet, én pedig három nagy csomagolásos száraz ropit és háztartási kekszet vettem le a polcokról. Úgy véltük, ha egyéb más zsíros ételt veszünk meg, azzal csak ártunk Gabrielle állapotának, így Demetria utasítására a szárazabb kiörlésű tápanyagok megvásárlása mellett döntöttünk.
Amikor összeszedtük a holmikat, a kasszához igyekeztünk, de amikor odaértünk volna, a bejárati ajtó nyitódott. Ösztönösen hátrébb settenkedtünk a benzinekhez, és lehajolva elbújtunk egy nagyobb flakon mögött. Demetria a kezét a szájához emelte, utalva arra, hogy meg ne pisszenjünk. Gondoltuk, biztosan a rendőrség vagy valamiféle sheriff. 
-Csak egy Pepsit kérnék-szólt az illető a kasszánál, én pedig előrébb hajoltam, hogy többet halljak. Az első hangok, melyek elhagyták a száját, ismerősen csengtek a fülemnek.
-Más valamit?-hallatszott az eladó unott hangja.
-Nem, köszönöm-mondta a férfihang, majd pénz-zörgést hallatszott, fizetett. A következő pillanatban pedig kinyílt az ajtó, azaz elment. Az arcát nem láttuk, a hangját is csak alig hallottuk, nem kockáztathattunk azzal, hogy előbújunk.
Lassan a pulthoz sétáltunk, olyan nyugodtsággal, amilyennel csak elbírtunk. Gabrielle állapota pedig egyre csak romlott, a lábai már nem bírták el a testét, így megállás nélkül tartottuk. A pénztárnál a az eladó meg is bámult a helyzet miatt.
-Más valamit?-ütötte be a gépbe a termékeket, mi pedig némán megráztuk a fejünket. Felvont szemöldökkel elvette a pénzt, majd a pénztárgépet kinyitva, visszaadott az összegből. Már fordultunk volna sarkon a kosárnyi ételünkkel, azonban a nő megszólalt. A vér is megfagyott az ereinkben.
-Mi baja a lánynak?-nézett Gabrielle-re, a kő, ami a szívünkön nehezedett, egy pillanat alatt tűnt el belőlünk, szinte még a hangját is hallottuk. Egymásra nézve Demetriával szuggeráltuk ki a másikból az eladónőnek szánt kamu választ. Mindketten megegyeztünk, egymás szemére pillantva.
-A lányom nagyon beteg, a kórházba tartunk-mondta Demetria, az eladó pedig rám emelte a tekintetét.
-A húgom-közöltem, mire nagyot bólintott. 
-Tudják, hol innen a legközelebbi kórház?-kérdezte, mi pedig csak megráztuk a fejünket. Nem elegyedtünk volna szívesen társalgásba az eladóval, ha nem lett volna égetős a helyzet.
-Innen öt kilométerre találják Pittsburgh-öt.  Ha komolyabb segítség kell a lánynak, akkor ott buszra szállnak, és nyugatnak eredve Indianába érkeznek-világosított fel minket az eladó, mi pedig egymásra nézve Demetriával elmosolyodtunk. 
-Köszönjük-mondtuk, majd kisétáltunk az ajtón.
-Kellene egy kocsi-mondtam, viszont  összerezzentem, amikor oldalra néztem. Egy autó állt mellettünk, a volán mögött pedig... Jézusom! DANIEL!  Hunyorogva néztem be az ablakon keresztül a kocsiba, ő pedig elégedetten itta a Pepsijét. Hátranézve Gabrielle és Demetria is egyaránt furán néztek ránk. Illetve csak rám. A szemükben kíváncsiság, ugyanakkor félelem is lakozott.
-Ismered ezt a fiút?-kérdezte halkan Dem.
-Öhm...-kapkodtam a fejem közte és az autó ablakán ránk bámuló Daniel közt.-Várj meg itt-biccentettem, majd komótosan az autóhoz lépkedtem. Daniel rátette a kóláját a műszerfal fölé, majd kinyitotta az autó ajtaját. Ugyanaz a terepjáró volt, amiben hazavitt azon a szörnyű éjszakán. 
-Destiny?-kérdezte, mintha nem emlékezett volna, vagy csak nem hitt volna a szemének.
-Daniel...-értem oda hozzá, és pár centire megálltam előtte. Pillanatokig csak a szemem fürkészte, nem szólalt meg. Kénytelen voltam én megtörni a csendet.
-Mit keresel te errefelé? Nem New Yorkban élsz?
-Csak éltem. Összevesztem az apámmal, és most Charlestonba tartok, ott él az egyik unokatestvérem.
-Ó-fogtam fel.-Akkor egy ideje utazhatsz...-bólogattam vadul, mert hát New York és Charleston közt egy repülőnyi távolsági különbség van, így arra következettem, legalább már három napja úton lehetett.
-Igen-sóhajtott, és rám emelte a tekintetét.-És te? Tudtommal te las vegas-i  lakos vagy-nevette el magát. Ó...akkor ő ezek szerint nem tudott az egészről... Nem hallotta a híreket, miszerint én vagyok a lány, akit a new york-i elmegyógyintézetbe szállítottak elmezavaros emberölés vádjával-gondoltam, és úgy látszott nagyon elmerengtem, mert Daniel többször is meglebegtette a kezét előttem.
-Öhm, bocsánat-dörzsöltem meg a szemem.-Izé...-túrtam a hajamba. Fogalmam sem volt, mit tegyek. Elmondjam neki az egész fárasztó históriát körülbelül öt percben, vagy hallgassak és valahonnan máshonnan értesüljön róla...Gyorsan kellett cselekednem, mert minden szempontból sürgetett az idő.- Igazából én is összevesztem a nagynénimmel, így New Yorkba utaztam a kiskori dadusomhoz, meg az ő lányához, mert rajtuk kívül nem ismerek senkit, aki segítene rajtam a bajban-mutattam a távolban lévő társaimra, akik gondterhelten néztek az irányunkba.-De Demetriát, a dadusomat és Gabrielle-t, a barátnőmet kilakoltatták, így most kénytelenek vagyunk Pittsburgh-ba menni, mert hát az van a legközelebb...-improvizáltam szinte profi módon, Daniel pedig szomorúan, lehajtott fejjel hallgatta végig. Látszólag meghatotta a hazugságom. Sírhatnék gyötört, amint kimondtam az utolsó hazug szót is, számomra ismeretlen okból kifolyólag. Elvégre Daniel csak egy idegen volt, neki bármikor hazudhattam volna hideg vérrel, de valahogy...Mégis fájt minden egyes hamis szó, mondat, amit kiejtettem a számon, csakhogy megmentsem magam, és a társaimat, s ezzel hazudva valakinek, aki egyszer már megmentett. Szörnyen mardosott a bűntudat, de hamar el kellett hesegetnem a félelem nyomait az ábrázatomról, mert nem én szorultam abban a pillanatban óriási megváltásra, hanem Gabrielle. Sürgősen ellátásra volt szüksége, és félő volt számomra, ha halogatjuk, akkor orbitálisan rossz dolog történhet.
Daniel látszólag felfogta a mondanivalóm következetét, így betessékelt a kocsijába, de előtte természetesen Gabrielle-ékhez ballagtam, hogy bizalmasan tájékoztassam őket a hirtelen kiforralt tervről.
-Gyertek, ma még eljutunk Pittsburgh-ba-közöltem elszántan, de Demetria furán nézett rám.
-Destiny, ki ez a fiú?
-Majd mindent elmesélek, ahogy kitett minket egy motelnél. Addig is ne feledd, te a volt dadusom vagy, Gabrielle pedig a lányod-Dem arca kissé elváltozott, félt talán... 
-Mi ez az egész???-kérdezte már kissé ingerülten.-Lebukhatunk! Ha ismered ezt a fiút, akkor biztosan tudja, hogy neked most nem az utcán kéne lófrálnod, hanem az elmegyógyintézetben kéne feküdnöd!-mondta remegő hanggal, én pedig Daniel kocsija irányába néztem. Épp a motort indította be, és az utolsó korty kólát itta ki a kólás üvegből, majd kidobva a kocsija ablakán, egy közeli kukában landolt.
-Dem-néztem rá higgadtan.-Van más választásunk? Nincs. Nem jön rá, mert ha tudná, akkor már rég rákérdezett volna nálam. De nem tette. Nem értesült a new york-i hírekről, sem pedig más forrásból nem tudja. Beadtam neki egy hihető sztorit. Kilakoltattak bennünket, és most Pittsburgh-ba tartunk, ahova ő szívesen elvisz minket, mert útba esik neki. Nem válogathatunk!-mondtam, majd felemelve  Gabrielle másik vállát, Daniel kocsijához sétáltunk. A kipufogó gáz beterítette az utat, Gabrielle és Demetria hátul foglaltak helyet. Én pedig előre ültem Daniel mellé.
-Jó estét!-köszöntötte a hátulsókat Daniel a felső tükörből nézve, mire Demetria kis mosollyal bólintott.
-Köszönjük, hogy elviszel minket-mondta, mire Daniel csak egy kedves mosollyal jutalmazta. A következő percben pedig elindultunk, és szinte felhasítottuk az utat a sebességünkkel. Kinézve az ablakon nyugodtság honolt mindenhol. Puszták a távolban és a közelben is. Egy-egy kis családi ház, istállók, búzatáblák és persze a hold, mely szinte átvilágított rajtunk. Utánunk, előttünk és mellettünk sem volt egy árva lélek sem pedig egy romos ház. Az út Pittsburgh-ba pont ugyanolyan kihalt volt, mint bármely országút Amerikában. És csendes. Az autóban is, körülöttünk is. Hm, ez már csak egy ilyen kontinens-gondoltam, miközben kissé oldalra billentve a fejem ránéztem Gabrielle-re. Békésen aludt, a szuszogása alig volt hallható, de ha az ember nagyon fülelt, akkor biztosan tisztán hallotta. Demetriának dőlve aludta az álmát, a nővér pedig lenézve rá, majd rám, elmosolyodott. Demetria tudta, hogy jól döntöttem, amikor Daniel segítségét igényeltem.  Előre fordulva a kocsiban lévő órára néztem. 23:50-et mutatott. Lassan éjfél-gondoltam, majd Danielre pillantottam, aki szigorúan az útra figyelve, itt-ott oldalra nézve , fél kézzel tartotta a kormányt. Észrevehette, hogy figyelem, ezért rám nézett. Zöldes szemei már-már világítottak a sötét autóban. Félig elmosolyodott, amit persze viszonoztam, majd az ablaknak döntöttem a fejem. A kocsiban csend honolt, mely előhozta mindannyiunkból a gondolkodást. Szökésben voltunk, én pedig akaratlanul is felhasználtam egy ártatlan fiút erre az egészre. Marcangolt a lelkiismeret-furdalás, és legszívesebben ott nyomban leköptem volna magam, majd a bocsánatáért esedeztem volna. Mert ő volt a legutolsó ember, aki megérdemelte, hogy ily' csúf módon átverjék. De nem tehettem mást, meg volt kötve a kezem. Kénytelen voltam ezekhez az eszközökhöz folyamodni, csak hogy emberek életét mentsem meg. Hiszen az élet úgyis elterel erre az útra: Meg kell, hogy mentsünk több embert akár egyszerre, de ezekből egynek tönkre kell, hogy tegyük az életét.  Akarva, akaratlanul.


Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!
Főnixilánk · 1 hónapja
Nagyon jó, izgalmas írás!