Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
depression

Elvették a Sorsom 11. rész

A. SABIAN · 4 hónapja
   2014. Május. 28. 
1 hét telt el azóta, hogy Demetriával kitűztük ezt az időpontot a nagy dobásunkra. Azóta pedig persze Gabrielle-vel is megbeszéltem az ügyet, aki a betegeskedése ellenére is rábólintott. Ha pedig Gabrielle-nél tartunk, akkor abban az időszakban, a bujkálásuk után elég ramaty állapotban volt. Állandóan láz gyötörte, verte a víz és sokszor kiabált álmában. Nem tudtuk Demetriával mire vélni a barátnőm állapotát, így csak fájdalomcsillapítókat és nyugtatókat alkalmazott nála. És többek közt ezért is vártuk ezt az ominózus napot, hogy ha megszökünk, egyenesen egy távoli kórházba vesszük az irányt, hogy kideríthessük Gabrielle valódi baját.
  Reggel, amikor kómás fejjel felébredtem, a fali digitális óra 10:52-t mutatott. Ennyit aludtam volna?-gondoltam. És emlékszem, nagyon furcsálltam, hogy Angelia nem jött az adagommal. Gondoltam, biztos valami baj érte szegény párát, hisz sosem hagyná ki a betegek napi kínzását. De nem, Angelia teljesen jól volt, és elemében.
-Te, te ott!-kiáltott rá egy ápolóra, miközben kiléptem a szobámból.-Vidd a székeket a kertbe! Az asztalokat pedig Northon (a másik ápoló) vigye! Nem akarok hibát!-üvöltött rá szegény fiúra Angelia, majd amikor az ápolófiú elhúzta a közeléből a csíkot, ő hátrafordult, és szembe találta magát velem.-Mit keresel te kint?-kérdezte szúrós szemekkel, de nem válaszoltam. Nem volt szokásom, így természetesen felhúztam az agyát.-Tünés vissza a szobádba!-mutatott a szoba ajtóm irányába a kezével.
-Csak az ebédlőbe mennék-suttogtam flegmán, de mire szólhatott volna valamit, Demetria megjelent, és közbeszólt.
-Destiny! Kérlek menj le az ebédlőbe-mondta, mire elindultam, és észrevétlenül egy ,,köszi"-t tátogtam el neki.
    -Ez a lárma kikészít...-ültem le a szokásos helyünkre, ahol Gabrielle a vajas kenyerét piszkálgatta, és azt konstatálta, hogy ez a mai ünnepségi cécó mennyire kikészíti az ember idegzetét. 
-Ja-néztem ki az ablakon én is, és lent eléggé ment a cirkusz. Például Gloria igazgatónő leült egy székre a kertben, ahol ,,mindent gondosan irányított". Amikor visszanéztem Gabrielle-re, ő lehajtotta a fejét, gondterhelt volt.-Izgulsz?
-Inkább félek-tördelte az ujjait, de rátéve a kezem, lenyugtattam.
-Demetriával közösen mindent elintéztünk. Semmi baj sem lesz-hajoltam közelebb hozzá, mert itt még a falnak is füle van.
-Tudom, és nem is ez a gond. Hanem a kockázat...-nézett a szemembe, és láttam rajta a komoly aggodalmat.
-Gabrielle-szorítottam meg a kezét.-Bízz bennem. Bennünk-mondtam, mire felnézett rám, és egy félmosoly ült ki az arcán.


PÁR ÓRÁVAL KÉSŐBB, 17:50


    A vendégek szaporodni kezdtek a Willardban. Orvosok, pszichológusok, ápolók, nővérek és egyéb más kórházi dolgozók jöttek e díszes eseményre. Természetesen Gloria és az ő jobb keze, Angelia irányítottak vért izzadva mindent, és a végére még a külsejüket is igyekeztek rendbe tenni.  Mindenki szép ruhában, elegáns kiegészítőkkel, és egyáltalán nem orvosi köpenyben, mint ahogy elképzeltem. Az intézet is szép lett, csak mi ezt az ünnepélyt nem élvezni szántuk, hanem épp elszökni onnan. 
   Demetria ,,gyűlést" hirdetett a mosdóban, pontban 18:00-kor, amikor is már a vendégek többsége kint a kertben itta a welcome drink-jét. 
-Egyeztetjük a tervet-suttogta.
-Oké-mondtuk szinte egyszerre Gabrielle-vel, és Demetria magyarázni kezdett.
-Szóval. Most innen kimegyünk, és a kerten át eljutunk a vészkerítéshez...
-Olyan is van?-vágott közbe Gabrielle.
-Igen, van-felelte Demetria, majd folytatta.-A kerítést kinyitom, itt a kulcs-mutatta fel.-Majd észrevétlenül kimegyünk rajta, és egy elhagyatott útra érkezünk ki. Gyorsan kell majd mennünk azon az úton, nehogy észrevegyék a hiányunkat, és akkor könnyen elkapnak.  Mindenki ért mindent?
-Igen-válaszoltam.-Ilyen egyszerű?
-Ilyen egyszerű-közölte, azonban feltartotta az ujját amolyan ,,de' formában-, de ezt is el lehet rontani, mint bármit. Működjetek együtt, és sikeres lesz az akció-mondta, mi pedig egyetértően bólintottunk. 
  A terv egyeztetése után elsőként Demetria ment a mosdó ajtajához, és nyitotta ki azt, hogy tiszta-e a levegő. Azután kiléptünk, és gyorsan lerohantunk a lépcsőn, amin egy árva lélek sem volt. Szerencsére. 
Ahogy kiértünk a kertbe, a vendégek nem nagyon törődtek velünk, csak a betegek amolyan ,,ezek kik?" nézéssel illettek minket, de hát ők sosem tudták, hogy kik vagyunk. Gloria és a kutyája Angelia, épp egy híres-neves pszichoanalitikussal tárgyalt, és eszük ágában sem volt levenni róla a szemüket, mert hát...a doktor szemre való volt. A többi ápolónk (és takarítónk)  pedig felcsapott pincérnek, aperitive-ket és kis falatokat szolgáltak fel, és vagy 5-en segítettek a konyhai menzán sütni a tortát. Mert hát az volt annak a napnak a fő mottója, hogy ,,Boldog 120-at Willard!".  És ahogy az lenni szokott, nem az ápolóknak kötelessége élvezni a partit, hanem Gloria igazgatónőnek és a talpnyalójának, Angeliának, aki kiváltságot élvez. A kutya sem vett minket észre. 
   Demetria gondosan hátra-hátranézve elvezetett minket az épület szélébe, ahonnan egérutat nyertünk volna a kerítéshez, ha...ha Gabrielle nem fehéredik le.
-Jól vagy?-kérdeztem tőle.
-Igen, persze-de ahogy ezt kimondta, a fejéhez kapott, és alig bírta megtartani az egyensúlyát. 
-Te Jó Ég-kaptuk el, hogy nehogy elessen.-Hozok vizet-ajánlottam fel, de Demetria utánam szólt.
-Légy óvatos, Destiny-mondta, miközben Gabrielle a földön ült, ő pedig lehajolva hozzá, a kezével legyezte. Én pedig bólintottam, és visszafutottam a partira.
Sietnem kellett. Odamentem egy ápolóhoz, aki felszolgált frissítő vizeket, és elvettem egyet.
-Hé!-szólt rám.-Nektek csak mi adhatjuk oda-utalt arra, hogy a betegeknél nincs önkiszolgálási engedély-.
-Bocsánat, csak azt hittem...-kezdtem színészkedni, mire félbeszakított egy olyan ,,vidd, mit bánom én" legyintéssel. Én tátogtam egy ,,köszi" félét, majd gőzerővel rohanni kezdtem a kezemben lötyögő vízzel. 
  Már majdnem visszaértem, amikor a nagy rohanás közepette elbotlottam egy zsinórban (a digitális minisütő zsinórja lehetett), és a víz mind a minisütőre ömlött, és a pohár szilánkjai pedig bele. Te Jó Ég...mit tettem? Gyorsan felálltam, és próbáltam korrigálni a hibát, amíg nincs ott senki, ugyanis a bográcson lévő húsok egyedül sültek, nem volt ott senki, aki felügyelte volna. Biztos más dolga akadt az illetőnek-gondoltam. Minden erőmmel azon voltam, hogy kiszedjem a szilánkokat, és mivel épp sült a hús benne, így a kezem beletevésekor egy jókora égési sebet is bezsebelhettem a bal alkaromon. Körülnéztem, és nem jött senki. Tudtam, gyorsnak kell lennem, és még Gabrielle-ék is vártak rám...De nem jött össze.
  A következő pillanatban égett szagot éreztem és tudtam, ez a vég. Felrobban a minisütő, és miattam. Épp már közeledett valaki a minisütő irányába, én pedig lefagytam. Gyorsan el akartam húzni a csíkot, és amikor elrohantam volna, véletlenül kidöntöttem egy üveg bort...a bográcsra. És 3,2,1....felrobbant, mire a fiú, aki kezelte a minisütőt, hátrébb vágódott az erőnek köszönhetően, én pedig meg sem várva a képzeletbeli visszaszámlálást, visszarohantam Gabrielle-ékhez.  Még hátrafordulva láttam, hogy mindenki össze-vissza rohangál, mert óriási tűz ütött ki az egész kertben,   a vendégek közt kitört a pánik, Gloria és Angelia pedig hívták a mentőket meg a tűzoltókat, mert bizony voltak sérültek is. Amikor lihegve az épület szélébe értem, Demetria faggatni kezdett, hogy mégis mit csináltam.
-Destiny, mi történt? Mi ez a lárma?-kérdezte aggódva, én pedig lerogytam a földre, és gyűltek a könnyeim. Sok sérült szárad a lelkemen...-folyamatosan csak ez kattogott bennem.
-Tü-tü-tűz....-szipogtam.-Tüzet okoztam-mondtam ki, mire előtört belőlem a zokogás. Demetria gondterhelten nézett, Gabrielle pedig falfehéren feküdt a földön, és szegény nem nagyon tudta, mi történt. Jobb is.
  Már a vendégek java bent volt az intézetben, a többit kint látta el a mentő, és oltotta el a lángokat a tűzoltók nagy része. Mindenki telefonálgatott, segítségért vagy magyarázatért fordult az igazgatónőhöz, aki a betegeket számolta. Tudtam, hogy rá fog jönni, kik voltak a tettesek. Eközben pedig mi 3-an együttes erővel mentünk a kerítéshez, amit Demetria sikeresen kinyitott, és átléptünk rajta, ki a szabadságba. Örülnünk kellett volna. De így 3-an, meggyötörten képtelenek voltunk rá. Én mégtöbb embert bántottam akaratomon kívül, Gabrielle nem volt jól, nagyon nem és Demetria...na, ő igazából nem tudom, mit gondolt. Talán ő tényleg örült a kint létnek.
   -Sietnünk kell, nincs sok időnk átjárni ezt az utat-mondta Demetria a hosszú elhagyatott útra utalva, amin éppen álltunk. Együttes erővel átkaroltuk Gabrielle-t, és sétálni kezdtünk. És csak sétáltunk, meg sétáltunk vagy 4 órán keresztül. Nem bírtuk tovább. Besötétedett, éhesek voltunk, Gabrielle már beszélni sem tudott, fáradtak és álmosak voltunk. De csak a jövőre tudtunk koncentrálni, és azért muszáj volt erősnek maradnunk.
 A fáradtságtól már alig láttam, amikor egy üres országútra érkeztünk. Tudtuk, azt nem tudjuk átjárni gyalog, így gondoltuk, ott már több esélyünk lehet stoppolni. Megálltunk, és leültünk egy padra. Egyetlenegy pad volt ott, és -an, egymásba kapaszkodva ültünk rajta. 
  Kipihentük magunkat vagy fél óráig, majd továbbmentünk. Nem maradhattunk egy helyen túl sokáig.  Amikor már elveszítettük volna a reményt, hogy az országúton nincs semmi, csak puszta, akkor a távolból világított valami. 
-Azt figyeljétek!-szóltam a kába társaimra.-Szerintem az egy benzinkút!-kiáltottam, és a beszédem szinte vízhangzott.  Gabrielle és Demetria feljebb emelték az aludni készülő fejüket, és ők is a fény irányába néztek, és elmosolyodtak. 
-Demetria...-kezdtem, de félbeszakított.
-Van pénzem-mondta, majd lassan elindultunk a benzinkút irányába.
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!