Bejelentkezés
Elfelejtett jelszó
Bejelentkezés
depression

Elvették a Sorsom 10. rész

A. SABIAN · 4 hónapja
  Másnap reggel Angelia bejövetele ébresztett alig 2 órás alvás után. Beadta az adagom, majd egy szúrós pillantás kíséretében elhagyta a szobámat. A pirulát, amit adott szokás szerint a nyelvem alól kivettem, és zsepibe csomagolva beszúrtam az ágyam alatti lyukba, ahol többek közt a naplóm, rajzok, versek, írások voltak.
  Nem sokkal később Demetria nyitott be egy teával a kezében. 
-Jó reggelt. Öltözz fel, és menj le enni-utasított halkan, de mielőtt még kiment volna, visszafordult hozzám és közelebb hajolt, jelezve, hogy ez bizalmas.
-Ma legyetek 18:10-kor a déli szárnynál Gabrielle-vel.
-De ott nyüzsögnek a nővérek...
-Tegyétek, amit mondok. Mindent elintézek, csak legyetek ott!-majd megfordult, hogy kimenjen, azonban most én tartottam fel.
-Miért csinálja ezt? Miért akar nekünk ennyire segíteni?-kérdeztem meg, azt hiszem, úgy másodjára.
-Mert nem bírom az igazságtalanságot-zárta le ennyivel, majd kiment. De én nem hittem neki, tudtam, hogy több áll e mögött.
  Felöltöztem (itteni viseletbe, azaz sötétkék mackónadrág, fehér póló,fehér tornacipő  és ha nagyon fázom, egy sötétkék szvetter), majd leindultam az étkezdébe. Belépve megláttam Gabrielle-t az ablaknál ülve harapott a vajas kenyerébe, de leginkább a kinti esőt figyelte.
-Mindig esik, amikor elvesztek valakit...-nézte a kinti időt, viszont észlelte, hogy épp leülök elé. 
-Esett akkor is, amikor megöltem a saját anyámat-folytatta. Gabrielle-nél ezek a hangulatingadozások az időjáráshoz köthetők. Nála ez a normális.
-Mikor kerültél ide?-kérdeztem , de nem nézett rám, amikor választ adott.
- 3 retkes éve. 2011 augusztusa mindent megváltoztatott. Én pedig ösztönösen lehajtottam a fejem, mert ő régebb óta van itt, mint én, és sokkal több kínzást is átélt már. 
Egy ideg csendben voltunk. Ő az esőt nézte, én pedig a körülöttünk zajló eseményeket.  Mindenki evett, vagy beszélgetett , mintha csak egy munkahelyi menza lenne. Csupán két ápoló figyelt a betegekre.
  A csendet Gabrielle törte meg.
-Volt szerelmed?-kérdezte hirtelen , és rám siklott a tekintete.
Kíváncsian fürkészett, de én lefagytam. 
-Nem, nem volt-motyogtam. És ekkor elkezdtem agyalni...Elértem 19 évet és még nem voltam szerelmes...Atyaég! És akkor jutott eszembe a felismerés: Még szűz vagyok! És aztán ezzel le is lankadt a kedvem, ugyanis nem biztos, hogy valaha elérkezik a pillanat...
-Hogyhogy?
-Valahogy nem jött el a megfelelő ember...és nem is fog- a végét már csak hozzágondoltam.
-Akkor te még nem...?
-Nem-nevettem fel kínosan. Az arca nem árult el semmit. Nem tudom, mire gondolt.
-Pedig gyönyörű érzés-pásztázta újra az esőt. 
-Tényleg?-kérdeztem.-Neked volt?
-Volt. Imádtam a srácot-álmodozást véltem felfedezni az arcában.
-Mi lett veletek?-tettem fel a költői kérdést.
-Idekerültem-adta meg a költői választ.-Tényleg...mi lehet vele?!-kérdezte szerintem saját magától.-Talán elment Las Vegasba. Óriási álma volt az ottani fősulik egyikén tanulni. Mér nem tudom pontosan, hol.
És ekkor ledöbbentem. Egyszerűen valami fura érzés kerített a hatalmába. Valami megmagyarázhatatlan. Tudtam, hogy Las Vegasban van akármennyi fősuli...de mégis az enyémre gondoltam. Talán ismertem a srácot? Ismertem volna Gabrielle barátját? 
A barátnőm mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, és kérdőn felém fordult.
Egy legyintéssel lezártam az ügyet, mire újra az esőt kezdte bámulni.
-...Megtetted vele?-kérdeztem meg óvatosan.
-Egy féreg volt-válaszolta egy kis idő után. Szóval igen. 
-Hogy érted?
-Megcsalt vagy egyszerre öt lánnyal-láttam, ahogy legördül az arcáról egy könnycsepp, és még egy, majd még egy...
-Sajnálom-öleltem át szorosan. Belement a srác játékába. Úgy sajnálok ilyen lányokat.
-Minden erőmmel gyűlölöm.
-Próbáld elfelejteni-tanácsoltam.
-Már megtörtént. De az eső...az emlékek...-újra kitört belőle a bőgés, és a tányérja melletti szalvétáért nyúlt.
  Hagytam, hogy kellőképp kisírja magát. Ugyan páran felénk fordultak, de különösképpen nem foglalkoztatta őket, elvégre mindenki saját magával törődött, és saját magát tartotta életben.
-Zack-nek hívták...-szipogta. -Zack...-nem tudta befejezni a vezetéknevét, ugyanis az egyik férfi ápoló elordította magát, hogy mindenki takarodjon kifelé, ugyanis meghibásodások vannak az épület oxigénjével, és a segítségünkre sietnek a szakértők akik úton vannak.
  Pár másodperc alatt akkora mindenki úgy rohangált, mint egy őrült (szó szerint), és mire Gabrielle-t bevárhattam volna, hogy együtt menjünk ki, addigra engem elsodort az egyik beteg, és véletlen odalökött egy másiknak, aki azt sem tudta, hol van, és mellettem vagy 25-en futottak el, így még tovább sodorva engem, el Gabrielle-tól. Valahogy a kijárat felé esdekeltem, ugyanis addig bökdöstek, és az ajtónál egyenesen a földre estem az egyensúlyom hiányában. Alig fél másodperc múlva fel is álltam és megpróbáltam a tömegből kiszúrni a barátnőmet, de nem láttam, mert egy csordányi őrült futkosott előttem. Így hát úgy döntöttem, kint az udvaron bevárom.
 A kertben már mindenki kint volt. A keleti, a nyugati és a déli szárny betegeitől kezdve az ápolók/nővérekig, a takarítón keresztül az igazgatónőig, aki röviden ismertette a betegekkel a problémát, és hogy minden meg fog oldódni. Nos, volt aki értette, és volt, aki azt sem tudta, hol van éppen.
  Aztán megérkeztek lassan az északi szárny betegei is. Kivéve két embert...és azonnal tudtam, ki az a két ember. Demetria és Gabrielle.
Még mindig vártam, miközben megérkeztek a szakértők és becsörtettek az épületbe. De sehol senki. Kezdtem aggódni. Így elmerészkedtem a betegektől és a diri látóköréből és a kert mélyebb részébe vettem az irányt. Sehol senki. Majd az épület megkerülését kíséreltem meg. Ott álltam háttal mindennek. A tömeg elöl várta a megváltást, hogy mindenki visszamehessen a szobájába, én pedig az épület másik felén álltam és lassan lépkedve kerestem őket. Az eső elállt, a harmatos illaton, a madarak csicsergésén, a varjak krákogásán és a szél suhogásán többet nem érzékeltem. Felnéztem az intézet ablakaiba is, hogy látok-e valamilyen mozgást...de semmi. Majd hirtelen a fejemhez csaptam a kezem. Mi van, ha elszöktek? Nélkülem?! Mi van, ha kihasználták a helyzetet, a lármát, és nyugodtan leléptek???? -ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor éreztem a földben, és az egyre élesedő hangokból, hogy a tömeget visszaterelik az intézetbe. Vagyis megoldódott a gond. 
Iramosabbra vettem a lépteimet, és futottam vissza az épület elejébe, hogy beleolvadhassak a tömegbe. Szerencsémre sikerült.
   Már mindenki a saját lakrészében volt, elmúlt a lárma. Én mégsem a saját szobámba mentem, hanem benyitottam Gabrielle-hez olyan ,,hátha..." alapon. De a szoba üres volt. Aztán bementem a sajátomba, de ott sem voltak. Bár reménykedtem. Egyszerűen a sírás határán voltam. Elszöktek nélkülem, és ez egyre biztossá vált bennem.
 Kimentem a mosdóba, mivel szükséges volt. Amíg oda igyekeztem, titkon bíztam benne, hátha ott vannak...de ismét csalódnom kellett. 
  Amikor elvégeztem a rövid dolgom, kézmosás után egy mély levegőt vettem, és úgy néztem a piszkos tükörbe. Aztán kinyitottam az ajtót, hogy kimenjek...de akkor mozgásra lettem figyelmes...fentről. Azaz a padlásról. Felnéztem, és láttam ott egy ablakot/ajtót/kijárót, ahogy tetszik. Egy lyukat, amin fel lehet mászni a panelek tetejére.
Tudni akartam, mi az a rejtélyes zaj, így becsuktam a mosdó ajtaját, és felmásztam a radiátorra, és tudtam, hogy úgyis lakat van az ajtón, én mégis húztam. De meglepetésemre nem volt lakat az ajtón, csak a kilincs volt elferdítve, hogy úgy tűnjön, az igenis lakat. Viszont nem hiszem, hogy itt bármelyik betegnek eszébe jusson, hogy felmenjen a padlásra. Engem mégis vonzott.
  Amikor kinyitottam az odú nagyságú ablakot, elismerően néztem a kezeimre, hogy ,,jé, kinyílt!", majd egy határozott mozdulattal felhúztam a testem, a lábam feltettem a padlóra, és onnan már könnyebb volt begyömöszölnöm a többi végtagjaimat is.
 Felmászva a földre terültem, viszont ugyanolyan gyorsasággal fel is álltam. Sötét volt, nagyon sötét. De a miniatűr ablakoknak köszönhetően beszűrődött egy kis fény, amitől láttam is valamit. 4 irány volt...azaz észak, dél, nyugat és kelet, ahogyan az épület egyes részei voltak elnevezve. A zajt nyugatról hallottam, így hát elindultam tőlem balra. Legalábbis a ,,hatodik érzékem" azt sugallta, hogy balra menjek.
  Féltem. A régies padló csak úgy ropogott a talpam alatt, és minden irányból szisszenést hallottam, közben tudtam, hogy azt csak beképzelem magamnak. Minden egyes falas résznél megálltam, hátha ott lapul valaki mögötte. A sötét falakba kapaszkodva mindig kikukkantottam, hogy nem rejtőzik-e valaki mögöttük. Egy horror filmben éreztem magam. Annyira ijesztő volt az egész szituáció, hogy legszívesebben visszarohantam volna, kinyitottam volna azt a rohadt ajtót, és bemenekültem volna a szobámba fejemre hajtva a paplant. De félúton voltam. Előttem sötétség, mögöttem is sötétség. Már úgy éreztem, a végéhez kell jutnom. Nem volt visszaút, és jobban hajtott az adrenalin és a kíváncsiság, minthogy megfutamodjak. Így bátran, de mégis kissé félve haladtam tovább az eléggé hosszú alagúton. 
Fél percenként tekintgettem mögém, jobbra, balra, fel, le. Mint egy sci-fi-horrorban. Kellett nekem annyi horrort és más rokonműfajú filmeket bámulnom annak idején otthon, minden este... 
  És megint hallottam a hangot. Azt a rejtélyes mozgást, amit lent a klotyón is.
Már a sírógörcs határán voltam, de nem adhattam ki hangot. Nem tudhatták meg, hogy jövök. Vészesen közeledtem a cél felé.
  Már az utolsó falnál álltam. Megtorpantam. Féltem. Nem mertem a másik felére nézni. Féltem, mi vagy inkább ki fogad. Megfordult a fejemben, hogy esetleg Joker röhög majd az arcomba és aztán megöl. Esetleg Samara Morgan lep meg a túloldalról, egy kútból kijövet. Az sem lett volna kellemes. Talán egy Anebelle baba fog felsírni, vagy ilyesmi. Túlreagálhattam a dolgokat. Hisz egy sötét padláson voltam, és egy fél fal választott el a túloldaltól, ahol ki tudja ki vár rám.
 Lehunytam a szemem, és elővettem a pólóm alól a nyakláncomat, és utoljára megszorítottam, majd visszatűrtem a pólóm alá, és kinyitottam a szemem.
A túloldalra lestem.
  És nem hittem a szememnek. Demetria és Gabrielle kuporodtak a földön, én pedig azonnal lehajoltam hozzájuk.
-Mi...mit kerestek itt?-kérdeztem idegesen Demetriát, és fél szemmel a karjaiban fekvő Gabrielle-re pillantottam.
-Gabrielle-nek rohamai voltak, ide kellett, hogy hozzam elbújtatni-válaszolta a nővér.-De te hogy találtál ránk?
-Zajokat hallottam a klotyóból. És felmásztam ide. Ti is onnan jöttetek?
-Nem, mi a szertárból-felelte.
-Azt hittem, megszöktetek...-temettem a kezembe az arcom.
-Nélküled? Ilyet sosem tennénk-nézett a szemembe.
-Miért ilyen sápadt?-kérdeztem Gabrielle-re utalva.
-Nem tudom...súlyos rohamai voltak. De már nyugodt. Túléli.
-Valóban erős lány, pont ezt ne bírná ki. Pont itt adná fel? motyogtam magamban, majd megfogtam a kezét.-Jól vagy?-kérdeztem az arcát fürkészve gondterhelten.
Erre csak bólintott. Nem tetszett a látványa. Izzadt, falfehér volt és a szája is kiszáradt. 
  Kábé fél órát tölthettünk még a padláson. Nem önszántunkból, a lent nyüzsgő dolgozóktól tartottunk. Minden odaveszett volna, ha együtt látnak hármunkat.
A szertárból lassan lesegítettük a barátnőmet, majd mielőtt kimentünk volna, Demetria óvatosan kilesett, hogy tiszta-e a levegő, utána kimentünk. Nagyon vigyáztunk a folyosón, én főként a kamerákra figyeltem. Demetria biztosított, hogy ami északi szárnyunkon csak legelöl van egyetlen egy kamera. De mi hátulról indultunk neki, szóval nem vett észre. A többi szárnyat pedig kikerültük, ugyanis a szertárból is 4 irány vezet a szobákhoz,
  Demetria bekísérte Gabrielle-t a szobájába. Betakarta, teát hozott neki, míg én vigyáztam rá és fájdalomcsillapítót, mert elmondása szerint rettenetesen fájt a feje.
Majd én is bementem a szobámba, szerencsémre észrevétlenül. Ezalatt arra gondolok, hogy a nővérek ördöge, Angelia nem vett észre.
 Leültem az ágyamra, és az alatta levő lyukat kezdtem vizsgálni, hogy mit tudnék kezdeni magammal. Kivettem a naplóm, viszont a másik pillanatban benyitottak hozzám, és ösztönösen a takaró alá gyűrtem a füzetet.
-Bocsánat, nem akartalak megijeszteni-szabadkozott Demetria, majd amikor legyintettem egy ,,semmi baj" félét, becsukta maga mögött az ajtót.-Csak azért jöttem, hogy a fennállt helyzet miatt ma értelemszerűen ne gyertek 18:10-kor sehova-közölte, én pedig ösztönösen a falon díszelgő digitális órára szegeztem a tekintetem. Délelőtt 10:41-et mutatott.
Mondjuk erre a találkozós dologra magamtól is rájöttem, de kedves volt tőle, hogy szólt.
  Nem ment ki, hanem leült az ágyamra.
-Figyelj, Destiny-kezdeményezte a szemkontaktust, mert látszott rajta, hogy fontos, amit mondani akar.-Május 28. Ekkor szöktök meg Gabrielle-vel. 
-Miért pont akkor?-vágtam a szavába.
-Mert akkor lesz az intézmény 180. évfordulója. Orvosok, ápolók, nővérek jönnek más kórházakból ünnepelni a mieinkkel. A legjobb alkalom, hogy észrevétlenül eltűnjetek-ismertette a tervet, mire kissé elmosolyodtam. Már szinte éreztem a szabadságot. 12 nap....és szabad lehetek-ez lebegett előttem.  A gondolatmenetemet Demetria szavai zavarták meg, ugyanis épp folytatta.-Gondoltam szólok. Így találkoznunk sem kell, és nem kell azzal magunkra vonni a figyelmet. Ha Gabrielle jobban lesz, add át neki, amit mondtam.
Megértően bólogattam.
-Miért pont a padlásra vitted Gabrielle-t?-szóltam hirtelen, miután felállt azzal a szándékkal, hogy kimenjen.-Bárhol elbújtathattad volna...
-A padlás vagy 15 éve  üres. Sem alkalmazott, sem orvos, sem az igazgatónő nem ment fel oda már 15 éve. Így tudtam, ott biztos nem keresik majd, ha észreveszik, hogy eltűnt. 
Hamarabb keresnék az utcán.
-Miért üres olyan sok éve?-kérdeztem, mert ez ragadt meg legjobban bennem azok közül, amiket mondott.
-Erre még én sem tudok választ adni, Destiny-mosolyodott el halványan, majd kiment a szobámból. 
  Túl sok minden történt, hogy egyen is elkezdtem  volna hosszú ideig kattogni.
Csak egy valami lebegett előttem: A május 28-a.
Megjegyzést csak bejelentkezett blogolok tagok írhatnak!
Jeletkezz be a blogodban, vagy készíts te is egy blogot a blogolok.hu-n!
Kék Nefelejcs · 4 hónapja
Várom a folytatást.